E sorok írója - jó néhány színikritikus pályatársával egyetemben - nem kapott meghívót nemhogy a nemzet színházának avatójára, de Az ember tragédiája egyetlen előadására sem, s ezzel a Nemzeti Színház Rt. protokollrészlege megoldott egy súlyos erkölcsi dilemmát.
E sorok írója ugyanis úgy gondolja, hogy nem azért szerzett esztétika szakos diplomát, nem azért áldozta eddigi életét a színháznak (kevésbé patetikusan: nem azért fizetik), hogy a választási kampány része legyen, hogy világnézete szerint hozsannázzon vagy pfujoljon a teremtés zsámolyánál. S mivel a kritikus ténykedése eredendően Lucifer tevékenységével rokon, e szó szerinti pártatlanságot úgysem hinné el a kutya sem, s a bíráló hamar megkapná a Fidesz-bérenc vagy a liberálbolsi titulust, attól függően, hogy tetszett-e neki az előadás.
E sorok írója nem kíván bélyeget hordani, mint ahogy bélyegezni sem akar: éppúgy nem tartja árulónak a nyitóelőadás létrehozóit (akik közt barátai vannak), mint ahogy azokat a színházi nagyságokat sem nevezné hazátlan bitangoknak, akik nem tettek eleget a megtisztelő felkérésnek. A kritikus tehát leül a tévé elé, s mivel a képernyőn látottak alapján komolytalan és etikátlan lenne elemzést írnia, egyszerű tévénézőként fecseg hát arról, hogy a készülék előtt is örül annak, hogy "Áll a ház" - ahogy a Gobbi Hilda nevét ki sem ejtő köztársasági elnök idézte Vörösmarty Mihály szavait -, ám közben elmorfondírozik azon, hogy vajon elfeledkezhetnek-e e ház szeplőtlennek nem nevezhető fogantatásáról a megalázott színházi és építész szakma azon képviselői, akinek álmait elevenen temették a Nemzeti Gödörbe s akiknek - most, utólag - békejobb kínáltatott fel.
Egyszerű nézőként meghökken a Pulainak ejtett Paulayn, meghatódik Törőcsik Mari jelenlétén, mosolyog az operatőr azon erőfeszítésén, hogy ne mutassa Ádám meztelen alfelét, elismeréssel adózik a királyi televízió megtépázott gárdájának, mivel a közvetítés - minden nehézség ellenére - viszonylag jól sikerült, dühöng a műsorvezető alkalmatlanságán és felkészületlenségén, aki inkább felolvas, mint beszélget, aki következetesen "darab"-nak titulálja az előadást s aki görcsösen kapaszkodik egyetlen információforrásába, a műsorfüzetbe, minek következtében bebizonyosodott, hogy Fábry Sándor már csak a második legrosszabb televíziós interjúkészítő e hazában...
Érdeklődéssel figyeli Milovan Krstic látványtervét, amely "élőben" még fantasztikusabb lehet, a Kortárs Szegedi Balett ténykedését (már amennyi látszik belőlük), s rendületlen buzgalommal fejtegeti Szikora János sokakat megbotránkoztató, asszociációkban gazdag rendezésének utalásait, a csak írásban megnyilatkozó (hogy ne mondjam: csetelő) Urat, a multiplex színházban megvalósuló "plazaszínt", a filmes megjelenésű pszichedelikus álmot, a rabszolgák által hordozott római orgiát, amely a harmincas évek fílingjéből auschwitzi haláltáncba torkollik, a maszkokban, fejjel lefelé lógó "istenadta nép" torz megjelenéseit, a sört bontó fáraó Ádámot, az elgyötört negyvenesként metrózó Évát, a deszakralizált és rémületes világban magára maradt hőstelenített (kis)polgárokat, akik mi vagyunk itt és most, s ezúton gratulál - nézőként teheti - a Lucifert játszó Alföldi Róbertnek, aki a főszereplők közül leginkább a hátán cipeli az előadást.
A ház áll, a színház él, a tévéközvetítés jóvoltából legalább néhány napig szóbeszéd tárgya lehetett egy színházi előadás, ahogy ezt az internetes fórumokon is nyomon követhető, én pedig a jövő héten remélhetőleg ismét kritikával jelentkezem e lap hasábjain.
