Végre egy jó nyári film. Persze volt miből, színpadi és filmváltozatán (Őrült nők ketrece) sokat röhögtünk egykor. Most Mike Nichols amerikaiba fordította a sztorit Madárfészek címmel: egy kedves, meleg férfi (és bártulajdonos) fia feleségül akarja venni a konzervatív szenátor (Gene Hackman) lányát. Ehhez azonban az öregeket be kell mutatnia egymásnak: a kínos hacacáré már az indulásnál adva van. Ráadásul az egyik legsokrétűbb komikus, Robin Williams a kérdőjeles apa, aki első hallásra azt mondja, hogy na nem, fiam, erről szó sem lehet. De aztán mindent megtesz, hogy sikerüljön a parti. Mondanom sem kell, hogy semmi sem sikerül, kínos cirkuszok sorozata következik, de sebaj, a fiatalok végül mégis egymáséi lesznek. Nem is a sztori az érdekes, hanem amit és ahogy az alkotók kihoznak belőle. Itt van mindjárt az öntudat védelmezése: mindig légy önmagad, akármilyen is vagy, ne játssz olyan szerepeket, melyeket mások elvárnak tőled - erről szól Robin Williams nagyszerű alakítása. Mindenáron vállalni akarja magát, nem akar a szenátornak megfelelő "normál-amerikai" lenni, és rémesen viseli, mikor fiára való tekintettel mégiscsak megpróbálja eljátszani ezt az undok szerepet. Mikor a film végre megszabadítja a hazudozástól, minden újra egyszerű lesz. Másodszor: az, hogy valaki meleg, nem nagy ügy, van, aki ilyen, van, aki olyan, mindenki valamilyen, ezért mindenkin lehet nevetni. Még a konzervatív szenátoron is, aki pedig semmilyen - épp ettől mulatságos ez a komédia. Azaz: a toleranciát sem kell olyan halál komolyan venni, ha nevetünk, az még nem diszkrimináció. És végül: végre egy film, amelyikben nem folyik a vér, nem robbantgatnak, csak jól elvagyunk a moziban, és röhögünk. Igaz, ma már ezt is tanulni kell, a filmszínházban, ahol telt házban szorongtam a helyemen, a poénokon csak a mozi fele nevetett, a többiek talán arra vártak, hogy egy papjancsi majd elmagyarázza a poént, ahogy a tévében. Bár a film még azt is megteszi olykor, sajnos, de még ez sem árt neki... Mert: egy jó film. Aminek titkát Hollywoodban épp manapság próbálják újratanulni. Azt olvasom ugyanis, hogy a Walt Disney stúdió felére csökkenti éves filmtermelését, mert magasnak találta a produkciós költségeket és kevésnek a pénztári bevételt, szóval rájött arra, amit már régóta rebesgetnek, hogy a stúdiók nincsenek a pénzüknél. Mindig akad persze egy-két kimagasló siker (ami olyan 400 és 600 millió dolláros bevételt jelent), de ehhez 30-40 ráfizetéses filmet kell csinálni 60-80 millióért - hát ki bírja ezt? Ráadásul a sztárok elszemtelenedtek, és már tízmilliót is elkérnek egy-egy optikai csalódásért a filmvásznon. Jöttek az elemzők, és kiderítették, hogy amitől a nagy pénzt remélték, a vér és szex keveréke ma már nem jön be. Belefáradt a nagyérdemű, a tinik éppúgy, mint az idősebbek. Erre aztán a Walt Disney nyomán egyre-másra csökkentik a produkciót a többiek is - pedig a mesefilmeseknél alig folyt vér a vásznon. Mindegy, úgy látszik, újabb átrendeződés indult el Hollywoodban. A mostani jelszó: csináljatok olcsó, érdekes meg mulatságos filmeket, vagy éhen haltok. Ennek a küszködésnek egyik pompás darabja a Madárfészek. Igaz, hogy régi darab, igaz, hogy hozott anyagból készült, de át van igazítva mai amerikaira. A rendező, Mike Nichols pályája kezdetén a Broadwayn - színházban - dolgozott, első felesége (Elaine May) író-dramaturg volt, és nagy sikereik voltak. Most őt hozta magával szövegírónak - és dőlsz a nevetéstől, ha szereted a kínos, kétértelmű, ám végül is szatirikus humort.
