Túszdráma. Földönkívüli akció. Iráni válság. A CIA Hollywoodban. Bánatos apa. Ébredő nemzet. És mindez megtörtént események nyomán egységesen, hitelesen, komolyan, mégis szórakoztatóan. Nem sokan hittük volna, hogy az év egyik legfontosabb és eddigi legjobb hollywoodi filmjét Ben Affleck ajándékozza nekünk.

Persze, megvoltak már a biztató előjelek, hiszen a színészből lett rendező mindig is érdeklődött az igényes forgatókönyvek és társadalmi kérdések iránt, – első két filmje (Hideg nyomon, Tolvajok városa) is erről tanúskodott – ám ezúttal nem csak sikeres adaptációról beszélünk, sokkal inkább egy bátor, elegáns politikai thrillerről, mely több szempontból is kiemelkedő munka.

Amíg az álomgyár nagy öregjei történelmi példázatokat és nosztalgikus meséket kínálnak a nagyérdeműnek, Affleck a nyolcvanas évekbe kalauzol minket, Iránba, egy politikai válság kellős közepébe. Az előző, Amerika-párti kormány megdöntése után a felháborodott nemzet lerohanja az "ellenfél" nagykövetségét és túszokat ejt, követelve a bukott vezetőjük kiadását, aki az Újvilágban keresett és kapott menedéket. A túszul ejtett amerikaiak száma nem teljes: hat hivatalnok sikeresen elmenekül a helyszínről, de az országból való kijutásuk már lehetetlen, a reptereket ellenőrzik, így a kanadai nagykövetnél keresnek menedéket. Közben mérföldekkel arrébb a CIA munkatársai azon kezdenek tanakodni, hogyan hozhatnák ki honfitársaikat a veszélyessé vált országból, illetve: egyáltalán megér-e hat ember élete egy mentőakciót. Az egyre reménytelenebb helyzetben egy fiatalabb ügynök, Tony Mendez meglepő ötlettel rukkol elő – a megoldáshoz Hollywoodot hívná segítségül.

Bizony, volt egy pontja a modern kori történelemnek, amikor az Álomgyár fantáziavilága és díszletei jelentették az egyetlen kiutat az életveszélyből. Ha nem tudnánk a feliratokból, hogy a CIA hivatalos akcióját nézzük, valószínűleg el sem hinnénk, hogy maga a nagybetűs Mozi, egy fantasztikus mese adta az alapját a mentőakció megtervezésének, ahol az emberi kreativitás és találékonyság lett a leghatékonyabb fegyver. Mindenkinek részt kellett vennie a képtelen hollywoodi szerepjátékban ahhoz, hogy életben maradjon. Épp ez a legszebb az egészben: Az Argo-akcióban bemutatott diplomaták hétköznapi (ma is élő) személyek, akik semmilyen hősi allűrrel nem rendelkeznek, nem hajtja őket tündöklési vágy, túlélésük érdekében mégis filmes szerepekbe kényszerülnek. Ez a "hétköznapi ember plusz Hollywood" párosítás adja a mozi legszórakoztatóbb, egyben legizgalmasabb pillanatait − robbantásokat nem is látunk, nincs háztetős üldözés, sem magasröptű politikai beszéd, mégis végig a székhez szegeződünk. Az esendő, kisfiától távol dolgozó Mendez ügynök kitartása, ötletessége és merészsége pedig hamar elnyeri szimpátiánkat − hiteles hőssé válik a szemünkben.

Az amerikaiak mellé állít tehát a film, értük izgulunk és egészen átérezzük félelmüket, ám a társadalmi és nemzetközi konfliktusok terén igazán kritikus és bátornak mondható megközelítéssel találkozunk. Nincs "igazságos nyugat" és "romlott kelet", csupán nagyon különböző kultúrák elrontott találkozása, illetve egy kihasznált nemzet lázadása. Sőt, egy híradófelvételről még azt is hallhatjuk, hogy Amerika a világ legnagyobb elnyomó hatalma − ez egy hollywoodi alkotás esetében nem mindennapi húzás, és Ben Affleck úgy kritizál, hogy közben korhű és elegáns marad, nem kacsingat folyamatosan kifelé. Elhagyja a hatásvadász drámázást, érveket és helyzeteket sorakoztat fel, megmutatva valamit a két fél igazából és túlkapásaiból is. És mindezt egy formailag ízig-vérig hollywoodi alkotásban mondja el.

Szerkezetében egészen hagyományos és szinte klasszikus elemekkel dolgozó filmről beszélünk. Eredetiséget és művészi megoldásokat nem érdemes számon kérni, mert Affleck nem szerző, érezhetően nincs saját látószöge, az elődök jól bejáratott képeivel mesél. Viszont láthatóan remek ízlése van, így az ismert elemeket a lehető legjobban variálja, nagyszerűen fokozza a feszültséget és remekül választja ki színészeit. Hatalmas nevek nincsenek, se kiemelkedő alakítások, a színészgárda mégis hitelesen jeleníti meg az esendő és összefogni is szinte képtelen "hősöket", a rafinált hollywoodiakat vagy a hazafias ügynököket, és egy őszinte megnyilatkozás, szemüveg igazítás, remegő szájjal előadott vicc igazán emberivé varázsolja őket. Maga Affleck továbbra sem korosztálya legjobb színésze, de szépen teljesít Mendez ügynök szerepében és képes elkerülni az érzelgősséget a szomorkodós, apukás jelenetekénél is.

Sajnos a nagyszerű arányérzék épp az utolsó öt percben bicsaklik meg. Itt mintha a rendező attól félt volna, hogy a tengerentúli nézőknek egy szikárabb befejezés nem elég, ezért minden szálat szépen elvarr, hosszúra nyújtja a nagy elbúcsúzást, több teret enged a vonósoknak is. Ám az összhatáson ez szerencsére alig ront valamit: Az Argo-akció ma is érvényes nemzetközi kérdéseket feszeget szórakoztató és érdekfeszítő stílusban, a hollywoodi filmek legnemesebb szabályai szerint. Végig izgalmas két órájáért kijár neki az elismerés.