Talán izgalmas filmtörténeti kaland lenne kikutatni, hogy melyik volt az első magyar cseh film, de szerintem nem. A valószínűleg legismertebb ilyen próbálkozás, András Ferenc Veri az ördög a feleségét c. dolga 1977-es... Minek fényében Böszörményi Géza Szívzűrje (1981) vagy Gazdag Gyulától az Elveszett illúziók (1982) kései nevezésnek mondhatók. Mit szólnak Szász Péter Szépek és bolondok c. munkájához? Az 1976-os. De túl szomorú, s nem kívülről, hanem belülről abszurd.

Különben is, van sokkal korábbi is ezeknél, Rényi Tamás 1969-es filmje, a Krebsz, az isten nettó cseh új hullámos darab, a Milos Forman Konkursának Balaton külsőre helyezett kiszerelése Kállai Ferenccel (funkcit ad híven). Furcsa, a Mázli rendezője is az eszmei és gyakorlati előzmények közt a "68-as cseh új hullámot" emlegeti. Hatvankilencben Husák kis kulturális dögei már a barrandovi bagázs szétzavarásán, ellehetetlenítésén gürcöltek. Keményffy még egy mintadarabot megnevez, az ír Lottózsonglőröket, s vele egy (nem nagyon, legfeljebb alkotói komfortjában) másik irányzatot, az angol szocioalapú mozgóképes aranyoskodást, melyben a szénbányász fia-lánya vagy balett-táncos lesz, vagy beszáll apja-nagyapja fúvószenekarába, az özvegy pedig a pincében a marihuánabizniszbe.
Mindezekkel együtt a Mázli maga a formai tökély. S mint ilyen, felveti a kérdést, hogy egy negyven évvel ezelőtti stílben miért érdemes nálunk még mindig labdába rúgni. Jó, kérdezhetnénk ezt a kilencvenes évek brit filmkészítőitől is, hisz velük már a műnem szavatossági ideje is tovaillant.

Hova tova? Mitőlünk el nem, az biztos. Folyamatosan lélegeztetőgépen tartották. Magyarországon például Szőke András és mások. De estek olyan nemzetközi látszatintézkedések is, mint amikor Emir Kusturicát Cannes-ban már azért is kitüntették, hogy nem zsebkendőbe fújja az orrát. Nevezett majsztró élethosszító találmánya kábé az volt, hogy a prágai színiiskolán szerzett tudását nyakon öntötte egy erős Makavejev-szósszal, amit persze, ha analizálnánk, a Montenegro egy-két jelenetének gondos és bőséges felpancsolását kapnánk végeredménynek. De hát végső soron maga a cseh film is elemmel mozgatta önnön élőhalottját, Jan Sverák nettó a stílben fogalmazott Általános iskoláját (1991) még Oscarra is jelölték. Amivel nyert, a Kolja (1996) viszont már szimpla univerzál giccs.

Ha különösebb elfogultság nélkül próbáljuk az okait keresni, hogy a 21. században Magyarországon jelentkező első filmes rendező (amúgy operatőr és reklámfilmes) miért ebben a kővé dermedt zsánerban tartja fontosnak letenni a névjegyét, nézünk, mint a moziban. Tán arról lehet szó, hogy dicséretesen eleve letesz minden későbbi világmegváltásról, felismervén a mozi ebbéli végét. Vagy arról, hogy először egy mestermunkával, afféle remekkel jelentkezik be a céhnél. Esetleg tényleg ezt szereti, fene a gusztusát.

A mindenki által ellenőrizhető forma azonban még inkább a tartalom vizsgálatára ösztönöz. Na, komám, mit is akarsz te mondani apáink e merőben jófejségi (finomabban: szeretetreméltósági) alapú bikkfanyelvin? Nos, az előbbinél csak kicsivel több keresgéléssel e mondandónak is - nagyjában-egészében: huncut a magyar (nem keveselljük, 5-10 évfolyamos sorozatokat lehetne nyilván evvel kitölteni) - megtalálhatjuk konkrét előzményét (a magunkét, hisz az alkotó tartalmi szempontból is okkal jelölte meg a Lottózsonglőröket). A mienk persze magyar, a kis Kabos megálmodja a lottószámokat meg mindenféle szerencsejátékok eredményét a Hét tonna dollárban (1973), és a környezete szakasztott úgy reagál, mint a Mázliban Szekeres István (Lukáts Andor) népe... Mit sem változott e 35 esztendő alatt a magyar, amint teheti, saját zsebére dolgozik. Szekeres, mikor már végképp nem akar beszállni határ menti kis faluja kétségbeesett, zsebszerződési alapú pénzszerző manőverébe, fog egy jó erős kötelet, kiballag a temetődombra, megássa sírját, s a mellette álló fára köti magát. De mit tesz az ág ilyen helyzetben? Képzelhetik, s amit nem tapintott ki az ásóval, azt most megérzi a dereka, hát nem ott húzódik az osztrákok olajvezetéke a sok gázolajjal? De ott, az anyja szemit! Nosza, elő a falu "apraja-nagyja", oszt csapot rá!

A műfajnak általában is ezek, a Mázlinak meg pláne ezek a fordulatok az erősségei, amikor lendületes zenére (erről jut eszembe, hogy megemeljem a kalapom a főcím előtt) előtör a statisztéria, a mellékszereplők vad hadai, és gépészkedni, szerkeszteni, fusizni, helytelenkedni ügetnek, kezdődik a tűzoltóbál, a szomszéd vaddisznót látott a kukoricásban, a serfőzde gondnokának asszonykája levágatta dalmahodó fürtjeit, feltört a gázolaj a temetődombon. S az üzlet beindul, jönnek kannákkal, tartálykocsikkal, mer' százér' az osztrák olaj. Eljő a gazdagság, úgy élünk majd, mint az osztrákok! Mint az osztrákok, akikről kábé annyit tudunk, hogy a domb mögött minden este magas a kedvük, petárdákat durrogtatnak, és full kakaón nyomatják a kacsatáncot. Noha nem mondják is ki, tudható, mind egy-egy mantafahrer a maga nemében. Kérem, e szép és nemes kifejezés értelmezése finoman szólva is generáció-specifikus, az értheti, aki mozogni látott életében Opel Mantát.
És akkor erre már tényleg meg nem találom a magyarázatot, az alkotók (bevallottan, mondták is többfelé) a negyvenes-ötvenesek filmjét célozták be. Könyörgöm, miért? Járnak azok moziba? Vagy eleve a tévé a cél? A királyi van benne jelentős erőkkel a prozséban, magát Novodomszky Évát küldték ki a helyszínre.

Mindegy, itt az összegzés ideje: a Mázli egy lendületes, ám könnyen kiszámítható, röhögcsélve kuruckodó vagy kurucozó, vidámka mozidarab. Minden különösebb erőfeszítés nélkül végignézhető, s képes elhitetni, hogy úgy is csinálták. És van egy nagy tudománya is. Monori Lili adja benne a fáradt arccal poharakat törölgető kocsmárosnőt - remekül persze, nem is kérdés. De hogy e gesztus egy laza, de látványosan határozott középső ujj a teljes honi filmkészítésnek, az akkor is szent igaz, ha nem annak szánták (báár..., mit lehessen tudni).