Az utóbbi évek (évtizedek) egyik legmegosztóbb filmje került bemutatásra a Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon...
Novák Erik Fekete leves című akcióthrillere hatalmas hullámokat generált mind a szakma, mind a közönség berkein belül – és ennyi talán bőven elegendő is egy független filmnek, amely közösségi finanszírozásos alapon készült el. Legnagyobb érdeme pedig az, hogy a stáb minden tagja gázsi nélkül vett részt az alkotás folyamatában. Így a film nem csak klasszikus értelemben, hanem gyakorlatilag is az ő tulajdonuk, és az esetleges későbbi haszonban is közösen osztoznak.
Elég szomorú, hogy ma Magyarországon ma így lehet (és kell) filmet készíteni a bűnözésről, még ha ez tőlünk nyugatra bevett szokás is. Bár ha jól belegondolunk, elég kétséges lett volna az állami támogatás egy olyan merész alkotásnak, melyben először hangzanak el konkrét utalások a 90’-es évek olajszőkítő botrányaival kapcsolatban, melyek árnyéka a mai napig is elnyúlik. Nem láttam még olyan filmet itthon, ahol ennyire egzaktan érintik és mutatják meg a rendszerváltozás legnagyobb botrányát, a taszítóan korrupt politikusokat és a legmagasabb szinten álló „mocskos zsarukat”. A Fekete leves (el lehet gondolkodni, hogy a cím is utalhat-e egy asszociatív képzavarral az ominózus kőolajra…) pár beszámíthatatlan és pitiáner bűnöző-kisember balhéján keresztül mutatja be a magyar alvilág minden szegmensét.
Maga a képi ábrázolás és atmoszféra olyan reális és természetes jelenetsorokon keresztül valósul meg, hogy az már néhol irreálisnak és túlzónak tűnik. Remekebbnél remekebb karakterek vonulnak fel, és a film legerősebb oldala valóban a páratlan jellemábrázolás, melyről nagyszerű profi és amatőr színészek adnak tanúbizonyságot. A valóságban nehéz természetű Nagy Zsolt újfent olyan szerepben brillírozik, melyet mintha a kisujjából rázott volna ki, és olybá tűnik, mintha maga a színész is pontosan ugyanolyan lenne, mint az általa ábrázolt félig lebénult, mindenből és mindenkiből kiábrándult, tolókocsis zsáner. Maga a rendező is „beugrott” az egyik főszerepbe, és mintegy figyelmeztető alteregóként, egy szétkábítószerezett agyú, feleségét megcsaló, önmagán uralkodni nem tudó, felelőtlen idióta operatőrt alakít – maró öngúnnyal és fekete humorral.
Novák Erik kicsit amolyan reneszánsz embertípus. Nem csak rendez, hanem producer, operatőr, és könyvkiadással is foglalkozik. Mindemellett otthon van a vizuális kultúrában, és a tanulmányait is festő szakon végezte. Ez utóbbi tény meglátszik a Fekete leves látványvilágán is, amely – berendezésben, kosztümökben, kellékekben is – a magyar alvilág mocskosan csillogó, fehér porral meghintett miliőjét tükrözi. Bár a film érték – és mondanivaló szempontjából talán többet ér a Nyóckernél, a Zuhanórepülés szintjét azonban nem tudta meghaladni. Meglehet az is, hogy rendező ennyire még nem bírt/mert belenyúlni a hazai alvilág láttatásába, de minden szempontból igaz az is, hogy a kevesebb itt több lett volna. A bemutató óta a filmet (indokoltan) megkozmetikázták, a feleslegesen vontatott jeleneteket (kábszeres tivornya a lakásban, bevezető szcéna az elmegyógyintézetben) megvágták. Jómagam a független filmes státusznak és az ezzel együtt járó büdzsé hiánynak tudom be a sokszor színvonaltalan hang – és képminőséget, de azok utólagos korrigálásával a film nem sokban marad el a nagyobb volumenű és filmalap révén támogatott produkcióktól.
Meglehet, sokan fogják szidni Novák Erik új filmjét, de úgy sejtem, hogy az alvilág természetrajza ma nagyon hasonló Magyarországon. A kispályán elcseszett, amatőr és suttyó bűnözők, az éjszakában buta részeg ribancok, a sleppben szétszívott agyú megjátszós „aligművészek” nyomulnak. A balhét pedig balek kisemberek viszik el, akik legtöbbször megszívják a nagyhatalmi játszadozásokat. A Fekete leves jelenleg a legfrappánsabb és legigazabb tabló a magyar éjszakáról. Korrekt korkép, körkép és kórkép is egyben, melynek elkészítéséhez nagy merészség és teremtő ötletgazdagság, illetve fantázia szükségeltetett.
