A lelked ugyan mirajtunk, de tudod, manapság a színpadi szövegolvasat szabadságának korát éljük. Az előadás rendezője a megírt történeteket újrameséli, jobb esetben újraértelmezheti. Ez a konvenció. Három nővéredet sokan ismerik, vagy ismerni vélik. Mondjuk a közhelyszerűen ismert mondatokon, történéseken túl is. Ez van. Kedves Anton Pavlovics, klasszikussá értél. És ez veszélyes. Mert az Élet továbbhaladt és nem tudjuk mennyire illik, vagy kell divatosan maira szabni a történeteidet ahhoz, hogy megérintsenek minket.
Jutott eszembe mindez Budapesten, a Radnóti Miklós Színház Három nővér című előadásának nézése közben és után.
És most megpróbálom leírni, mindazt, amit láttam, mert számon kérni sokkal nehezebb. Mert mit is lehetne? Az összekacsintást a mű második szerzőjével, a rendezővel talán, akinek szellemi jelenlétét bevallom, csak nagyritkán éreztem?
Verebes István rendezésében sajnos legfeljebb a Csehov-előadások jól ismert játék kánonjaira ismerhettem. Oroszosan ismerősnek tűnt a pasztellszínek homályába elvesző szobabelső, a század eleji korhű jelmezek, a lágy, illusztráló zene. (Ami annyira halk, hogy még az utolsó felvonás alatt a valószínűleg Natasa által produkált klimpírozás sem zavar, bár gondolom, ezt célozná). Az állandó díszlet (Kis-Kovács Gergely) egy átlátszó, a színpadot átlósan átmetsző üveg tolóajtó mögötti nappali, ki-be-át-járkálást biztosító oldalajtókkal. Előtte padok és egy fészerajtó. Ez Prozorovék átlátható élettere. Benne három nővér és egy báty. És hosszasan, vontatottan elmesélt történet. Sok kitartott, ólmos életunalommal teli perccel és sok szereplővel. Verebes minden Csehov által említett szereplőt felvonultat, ami nem lenne baj, ha a megjelenítésen túl többletjelentéssel hangsúlyozná, színezné a történetet. Mert a történet elbeszélésén, képeskönyvszerű illusztrálásán túl ritkán történik valami, ami békés nézői nyugalmamból kizökkentene, vagy esetleg meghökkentene. Minden otthonosan nyugalmas pasztell. Ha néha mégsem, az csak egy-egy színészi jelenlét intenzitásának köszönhető. Akikre oda kell figyelni, mert egyszerűen vonzza a tekintetet. Ilyen Kuligin/Kulka János/, /Olga/ Schell Judit árnyalt, következetesen felépített figurája, vagy a kissé darabosan egysíkúra vett Versinyin/Szervét Tibor/ egy-egy replikája, vagy akár a Tuzenbach/Rudolf Péter/ - Szoljonij/Schneider Zoltán/ kettősének játéka.
Konvencionális ötletnek tűnik a megbontott negyedik fal ötlete is. Hova is néznének ki a színészek, ha már egyszer a házon kívüli világról beszélnek? Természetesen ránk, kívül rekedt szemlélőkre. A drámai helyzetváltásokat csak a szoba fokozatos kiürítése jelzi. Ez egyben a rendező egyik legkoherensebben végigvitt formai megoldása. Az első felvonásban Prozorovék háza polgári melegséget áraszt: a szoba közepén zöld terrakotta kályha, rajta virággal teli vázák. Minden levegős, tisztán átlátható. A kinn és a benn határát megvonó üvegajtó eltolva. A világok közti átjárás még lehetséges. Aztán a szoba kiüresedik. Eltűnnek a virágok és a polgári nyugalmat hordozó tárgyak: az apró csecsebecsék, a zongorát díszítő csipke, végül maga a zongora. A tárgyi kiüresedéssel egyszerre történik a lelkek fokozatos kiüresedése is. Így képileg legalább valamelyest indokoltan robbanhat a harmadik felvonás tűzvészében a külszín alá rejtett mély. A gyónás tűz, a kiejtett szavak minden titkot felégetnek. A feszültségek a kimondással felszámolják önmagukat. A negyedik felvonás már a Natasáké, az arisztokratikus légkörbe magukat "besikáló" cselédeké. A szoba üresen ásít. A bőröndök, dobozok középen indulásra várakoznak, akárcsak a csempefalra felaggatott esküvői jelmez. A durvaság betörésének képi metaforájaként egy tenyeres - talpas cselédlány mint a karmait élező éhes macska a felvonás ideje alatt egy négyzetméternyi parkett felületet súrol.
Kicsit szürreális elemként időnként betör a ritmust diktáló kiáltás ("Hopp, hopp!"). A Cseresznyéskertben is van egy hang. Egyszer, és az eredetét senki nem tudja. Itt a reális és fikciós helyzetek monoton egyformasággal ismételt diktandójává válik. Ami néha külső kiáltás, néha belső hang. Nincs szétválasztás, hangsúly.
Aktualizálási, értelmezési kísérlet történt a nyelv köznyelvesítésére is valamelyest. A szándékolt rongálás, durvítás lehetne jó, de a szavak mögöttes, indulati tartalmát, drámai töltetét nem pótolja.
Csehov és Verebes találkozásából nekem ennyi jutott.
