András Ferenc filmjét, a Törvénytelent első vetítései óta (a gyártás éve 1994, a hivatalos megmérettetés a tavalyi szemlén kezdődött) nyálkás szóbeszéd hínárja fonja körül. Akik látták, sajnálkozással és meghökkenten nyilatkoztak róla. Hazai hívő habitüék is elszomorító mélypontnak nevezték újabb kori mozikrónikánkban és a rendezősikerekben sem szűkölködő pályáján. Valaki így jellemezte: "Annyira rossz, hogy az már szórakoztató". Mások a közönség lebecsülésével vádolták meg a szerzőt, még annak a nézetnek is hangot adtak, miszerint vissza kellett volna adni a munkát átdolgozásra a Dialóg Stúdiónak. Erre mellesleg bőven lett volna lehetőség, hiszen a kópiák az első vetítések óta egy évig hevertek parlagon. (Ne hallgassuk el, hogy a film készítését külföldi partnerek támogatták, s hozzájárult a költségekhez a tekintélyes EURIMAGES szervezet is.)
Úgy adódott, hogy csak a mostani premier előtt tudtam megtekinteni a filmdrámát - egyébként azzal az eltökélt szándékkal, hogy a suttogó propaganda gonosz minősítéseit szigorúan kitörlöm a memóriámból, és nem hagyom magam az előítéletektől (félre)vezettetni. Két okból is igyekeztem elhessegetni balsejtelmeimet. Egyrészt azért, mert András Ferenc korai alkotásának odaadó híve vagyok (a Veri az ördög a feleségét című szatírát minden idők legeredetibb moziszatírájának tartom), másrészt méltányolni akartam a mai valóság izgalmas konfliktusainak megörökítésére irányuló szándékot (olyan kevesen vannak, akik ebben a témakörben vizsgálódnak). Hátha lehet mentő körülményeket találni. Hátha mégsem meztelen a király.
Megvallom, naiv bizalmam elég hamar semmivé foszlott. Mikor a cselekmény terpeszkedni kezdett, és a meglehetősen nyakatekert konfliktus körvonalai kibontakoztak, már éreztem: a Törvénytelen lombikban született, és képtelenség együtt haladni vele. Az ígéretes alaphelyzet (sötét maffiózók garázdálkodnak a Balatonnál, és Felicián György, az igazság bajnoka bátran és szerencsésen száll harcba ellenük) fokozatosan kuszálódik szét a vásznon. Annak ellenére, hogy nyomasztó jelenünk tükrébe pillanthatunk, és Cserhalmi György, a főszereplő, mindent megtesz a hitelesség megteremtése érdekében. Van ebben a történetben videóra sóhajtott végrendelet (modern korban élünk), gátlástalan manipuláció a kárpótlás körül, tehetős öregek becsapása, banditák irányította szeretetotthon, újgazdag-pöffeszkedés bunkó testőrökkel, táskában őrzött temérdek dollár, gyors fegyverpufogtatás, őszinte érzelem (ellenpontozásként), néhány vaskos kifejezés (humornak), családi nyomozás és egymásra találás, könnyes szemek és gyilkos indulatok - s mindez kaotikus összevisszaságban. A befejezés műfaji paródiának felfogható lenne (az erőltetett fordulatokkal és Bács Ferenc szemforgatásaival, a meneküléssel és a "leleplezéssel"), de gyanítom: nem annak szánták. Rendőrségi oktatófilmben is mosolyt keltenének a bágyatag krimiepizódok, András Ferenchez azonban - aki a Dögkeselyűvel és A nagy generációval bebizonyította, hogy ért a feszültségteremtéshez - egyszerűen méltatlan ez a teljesítmény. Zsúfolt és illogikus a cselekmény, pedig Munkácsi Miklós író keze nyomát is magán viseli a forgatókönyv. Illusztratív a hangulatok rajza. Kopognak az elhangzó mondatok. A színészek helyzetgyakorlatokat adnak elő fásult egykedvűséggel. Kínos nézni - csak egyetlen példát idézek - a most már tartósan leszálló ágba került Daniel Olbrychski ripacskodását. Nem először vendégszerepel nálunk. Most a legrosszabb. Talán csak Igó Éva karikatúrája üde színfolt - bár a többiek is ezt a stílust találták volna el.
Nem lehet szépítgetni a dolgot: a Törvénytelen - kínos kudarc. Egyes mozzanataiban felderengenek ugyan a kilencvenes évek Magyarországának feszültségei és ellentmondásai, de az egész mese, illetve látványvilág dermesztően életidegen. Tanulságait remélhetően nemcsak András Ferenc, hanem mások is hasznosítani fogják.
