Slicc avagy rendhagyó évadkezdés

Új színház született. A Kálvária téri helyiség sok társulatnak adott már otthont, de olyannak, mint amelyik most oda költözött, még aligha. Halász Péter és Jeles András Városi Színháza a másságot tűzte zászlajára. Ez a másság már a megnyitón is megnyilvánult: negyvennyolc órásra tervezett, sokműfajú látványossággal várták közönségüket.
A szokatlan színháznyitóról lapunk is szokatlan formában szeretne beszámolni. Ahogy a színháziak a kollektivitást tekintik az egyik legfontosabb művészetszervező erőnek, úgy ezúttal mi is egy közösséget kértünk meg arra, hogy rögzítsék mindazt, amit azon a két napon Halászéknál tapasztaltak, átéltek. Ez a közösség az egyik testvérlapunk, a Hajónapló mellett működő színházi szakírótanfolyam hallgatóit tömöríti, amelynek neve: Hajónapló Műhely. E beszámolócsokorral a csoportot is szeretnénk bemutatni.

ANTHRAX-ZONE

Végre.
Lehet bemenni. Szakadt mozibelső, némi hűtőház-effektus: műanyag függönyök mögött mirelitmiliő: NBC, We're reporting from Afghanistan, bordó fotelek, néhány műanyag overall (talán: We're reporting from the anthrax-zone).
Lehet körbemenni. Van itt komplex kondigép, zuhanyozó, fekvőhelyek, világítás, mikrofonok, kellékek. Nofene! Egy szappanhabfújó-készülék. Lehet tapogatni! Lehet tapogatni? Egy magas, kopasz ember odajön: nem lehet. Kár.
Lehet leülni. "Kez-dőd-jön, kez-dőd-jön!" - óvoda a színházteremben. A Torony. Egy fiú réztányérokból valami zenét csal ki, mellette a magas, kopasz ember valami szöveget mond. De mit? Mindegy, pár perc múlva úgysem emlékszünk rá. Lehet, hogy mi is az "Alzheimer-kór 5. osztályába" járunk? Mint ahogy állítja magáról a magas, kopasz ember? Nem. A titok nyitja: az unalom.
Vége. Lehet kimenni, kis lazítás, aztán Henry Darger. Két gyerek és a magas, kopasz ember egy szocio- és pszichopatáról olvas fel. Ülnek egymás mellett-mögött. Mint egy oldalkocsis motorban. Közben festmények - diáról. Művészet! Akkor már a szomszéd Andriska, akinek a múlt héten esett ki az első foga. Igaz, hogy baromi hangosan üvöltözik, és rohangál a padlástér és a földszint között, de ő legalább egyformára színezi Mickey Mouse füleit.
Vége. Pár óra pihi. Vannak, akik maradnak. Jól jártak. Pizza van dögivel. Persze csak annak, aki bejut a terembe. Aki kinn reked, annak marad a büfé, ahol gesztenyeszívek kornyadoznak. Egy óra múlva mi is.
Vége. A szünetnek. Lehet bemenni. Slicc. Néhány ember vicceket játszik, de többen játsszák, hogy ok most vicceket játszanak (nem jól). A legjobb a két csiga, bár ők civilek. Van, amit értünk, van, amit azért nem, mert nem ismerjük a viccet. Viccben sem. Annak jó, aki alhat: ki a széksorokban, ki az odakészített szivacsokon és párnákon. Utóbbiaknak kényelmes is. Nekem nem. És nem csak az alvás. Morcos szoktam lenni, ha nem értem, mit mondanak a színpadon. Hol vannak a logopédusok? A színpadon nincsenek. Ott csak beszélnek. Többnyire magyarul. OR NOT?

Váry Orsolya

TÖBB SZÓLAMBAN
New York
Vicceket hallgatni a végtelenségig? Mindezt halottak napján? És még másnap is? - kérdezhette az a néhányszor tíz mindenre elszánt érdeklődő, akik közül többen már a belépéskor elakadtak: várták, hogy készüljön róluk egy elmosódott papírkép, amelyet azonosítás végett a jegyre kellett ragasztani. Suru köszönetmondások közepette elhangzott Halász Péter beköszöntője is. Ennyi bénázás még belefér, gondolom, hisz csak most indulnak.
Az első szám Halász Péter világpolitikai eszmefuttatása. Végiggondoltnak tűnő teóriát vázol liberálisokról (=béke) és konzervatívokról (=háború), egy végletekig megosztott, kétpólusú világról. A szeptember 11-i terrortámadás az elmélet kifutópontja: ide torkollt ugyanis a válságba jutott férfihatalom. Kezdem magam szemináriumon érezni, bár a női önérzet kétségtelenül gúnyos mosolyra húzza a számat: ha itt a férfiakat szidják, még talán jól is érezhetem magam. Halász azzal a radikális elképzeléssel szembesíti hallgatóságát, hogy jobban járnánk, ha a férfiak egyszerűen lemondanának hatalmukról, kiváltságaikról. A közönség hím egyedeinek eldobható narancsszínű kis borotvákat osztanak ki, hogy önmegadásuk jeléül szabaduljanak meg szőrzetük valamely részétől. Ekkor már feszengek, és idegesen vigyorgok: a kényszer és a megfélemlítés minden formáját gyűlölöm. Hová lett előbbi harcos feminizmusom?

Sőregi Melinda

Blöff

Nem állíthatom, hogy nem készítettek fel. "Mind is unhappiness" - az elme a boldogtalanság -, skandálja Halász, amikor egy percig végre azt hisszük, hogy történik valami, vagyis hirtelen megnyitó ceremónia kerekedik.
Egy vitrinbe zárt plakáton egy majom - gótikus figura - a várost pásztázza. Minden nézo ismerős, és mindenki előre kimerültnek tűnik.
Pszichoanalitikus kacskaringó után (szabad nézői variációk a recitált mondatra) valódi aktus következik: a férfiak narancssárga kis borotvát kapnak, hogy - beismerve a férfikultúra hatalmi csődjét - némely szőrzetüktől megfosszák magukat, kollektíve. Körbetekintek: a férfiak előszeretettel választják a lábszárat, spiccelő-görnyedő alakok regélnek a csődről. Hi everybody - szól az ének, és akkor tényleg, szabaduljunk meg a kényszertől, hogy értelmet kutatunk. Minek?
Halász telefonál, magyarul-angolul igyekszik megértetni magát, hogy akkor most milyen is az élet New Yorkban, lehet-e úgy kószálni a belvárosban, mint azelőtt. A hívott lány tört magyarsággal, néhol angolra váltva igyekszik kifejezni magát, kínos az erőltetett magánbeszélgetést végigunatkozni, de hát nem új az érzés, az egész napra kiradírozhatatlanul rátelepedett. Végre leteszi, majd most... most talán eljön a perc, ami meggyoz: engem vártak ide, hogy örüljek velük, amiért megnyíltak, és nemcsak mostanra szeretnék ezt az örömöt, de visszavárnak.
Hát nem. Halász kóborol a díszletek között, aki gondolja, vele tarthat. Gondoljuk. Kétszintes kapszulaszálloda, igazából építkezési állványzatra fecskefészekként rápakolt ágyak-kuckók, sugárzó tévék, kis buddhista sarok, a színpad közepén muködő zuhany, talán egyedül itt nincs függöny. Különben filmkockákra emlékeztet a kivagdosott műanyag leplek sora, mintha szállodai papírfalak volnának, áttetszők, épp csak sejtetni engedik a mögöttest. Kis, négyzet alakú nyílásokon át szappanbuborékot fújhatunk ki a nézők felé, akik komikusan - fecskék a villanydróton - ücsörögnek, várva, mi jöhet még. Megkapják a magukét. A tévé híradójában afgán háborús hírek; Halász sokat sejteton bólogat, int közönsége felé, lám, csodásan rímel a kint és bent.
Bent Henry Darger, a gyermekek oltalmazója mutatkozik be. Halász Péter a megalomániás művész-önjelölt életművét prezentálva ismeretterjesztő missziót vállal fel. Elrettentő a példázat. A kórházi takarító hiába írt tizenötezer oldalas regényt, és festett rendületlenül, amíg valamilyen festésre alkalmas pozícióban tudott létezni, alázatból és fanatizmusból mégsem születik feltétlenül remekmű.
A hallgatóság eloször viccnek vélte az előadást, pedig az csak estére prognosztizált. Halász felolvas, előtte két fiúcska felnagyítva mutatja, milyen nézői alternatívák léteznek. Ásítozhatunk (mutatják), énekelhetünk-dúdolhatunk a szentimentális dalbetétekre (dalolnak), fészkelődhetünk (mocorognak), épp csak nem alszanak el (mi majdnem). A háttérben először a Mester, Henry Darger kivetítve - hitetlenkedve kerestem az interneten, tényleg csodált művész -, majd a festményei; leginkább fura, torz mesekönyv-illusztrációk. A két fiú egyszer csak dialogizálva részleteket olvas a nagyregényből, a történet fo szála valamilyen végeláthatatlan, gyerekek közötti háború. Egzotikus nevek, a háttérben festményillusztrációk. Groteszk.

Csete Bori

A bezökkent világ
Két ember beszél, bele a mikrofonba. Monoton, mint a vízállásjelentés. Állnak a szövegtartó állvány előtt, és olvasnak. Hírszerű történeteket, történetszerű híreket.
Halász jár-kel a színpadon, csíptetős mikibe instruál: ez meg ez a jelenet következik, hozzátok be ezt meg ezt a kelléket! Hozzák. Lányok, pontosan, ahogy be van készítve a rendezői balon. A hendikemes - elsőre úgy tűnik - hobbiból kamerázza az eseményeket. Térdről zúmol. A színpad elején egyenmosolyú fröccsöntött babák és babadarabok. Kar-a-lábé. Hátrébb város - kicsiben. Papírból hajtogatva-ragasztva, papírablakra festett papírnapcsillanás. Külön a Széchenyi fürdő? Igen, az. Felismerem. A háttérből meg hallatszik a jelenetekre szabdalt liftzene.
És akkor a kamera ráközelít, fény, zene, tessék! A színpad fölötti kivetítőn pedig megnyílik a "bezökkent világ". Végigjárjuk a Széchenyit a gőztől a pedikűrig. A műanyag szemekbe értelem, az egyenmosolyokba kimondott és kimondatlan gondolat, a szétszórt lábakba, karokba dimenzió szökik a vásznon. Húsz másodperc. Ennyi az átállás, amíg megszokom, hogy a barbilány kétszerese a dzsiájdzsófiúnak, és hogy hurkapálcikával tolják a felhúzható örvös medve seggét, hogy haladjon a makett házak között. E húsz másodpercet követően azonban már beszélnek a mozdulatlan szájak, a mecsboksz mentőautó pedig valódi balesethez érkezik. Így működik a "bezökkent világ". Érteni persze nem értem. Hablaty. Vonnegut ufói jutnak eszembe, akik fingással és sztepptánccal kommunikálnak. De én legalább nem irtom ki őket. Orrbefogva gyönyörködöm, majd hazatérek az enyéim közé.

Barabás Dániel

Lógó orral
Biciklit és kutyát a színházba behozni tilos! Mi mégis bevittünk egy zsemleszínű tacskót. Valaki sorsára hagyta a trolin. Nyakörve volt, ápoltnak és jól neveltnek tűnt. Csoportosan és lelkesen magunkhoz vettük, reméltük, hogy segíthetünk rajta.
A Slicc szünetére értünk a színházba, az előcsarnokban mindenki kedvence lett a kis töprengés után - stílszerűen - Sliccnek keresztelt tacskó. Népszerűsége csak a felvonáskezdésig tartott, amikor is folytatódott a hosszúra nyúló, konzervatívan három felvonásra tagolt előadás, ötletbörze és gagyi komolykodás.
Tanakodás: most mi legyen? Helyet kellett a kutyának találni A menhely nem vette fel a telefont. Került egy kis tej, ez-az, védencünk láthatóan jól elvolt.
Halász körbejárva csendesítette a kinnmaradtakat. Szúrt a nézése: vigyázz a szőnyegre! - összekoszol mindent ez a kutya! - a tejet vigyed inkább ki!
Nem érdekelt már a viccszínház, mert a viccszínházat sem érdekelte az, amiből táplálkoznia kellene. Az élet.
Végül a kutyát az egyik ruhatároslány családja időlegesen befogadta. Van már macskájuk, szegényre a frászt hozta a Slicc.
Jó, ha csak őrá.

Sőregi Melinda

Húzd össze a Slicced!
Ha valaki olvasott Hahotát vagy Kockást, jól ismeri az összehúzogatós játékot: adott egy rakás megszámozott pont, ezeket kell 1-től, mondjuk, 69-ig összekötni cerka beiktatásával. És láss csodát, kijön a kissé szögletesre sikeredett Pif. Néha előfordul nyomdahiba, olyankor az istennek se rajzolódik ki semmi. Oda a gyermeki sikerélmény.
Halász Péter Slicc-színháza szétszórt viccpontokból álló összehúzogatós játék (számozás nélkül). "Mit mondott, doktor úr? Elmehetek?" Ez a pont egy vicc eleje. E köré Halászék megannyi lehetséges (vagy nem lehetséges) irányba további pontokat rajzolnak, és elkezdődhet az őrült összehúzogatás. A néző eldöntheti, hogy követi-e a színházi grafitcsíkot, vagy más irányba pöccinti ceruzáját. Mert egy viccet lehet ismerni és nem ismerni, lehet másként ismerni, lehet szeretni és nem szeretni. Egy zsidóvicc mást jelent egy kínainak és mást egy zsidónak. "Nem, elmebeteg." Ez a pont a vicc poénja. Kérdés, hogy a vicc kezdete és a csattanó közé lebökhető-e az összes variáció, ahova kötni tudunk. S ha igen, mi dolgunk nekünk, nézőknek kezünkben a ceruzával? Hol marad a játék öröme, ha a színpadon a legvadabb helyekre szétdobált pontok irányába haladnak a játszók, míg mi, magunkban formás ábra létrehozására törekszünk.
Néha azonban csoda történik, valódi színházi csoda. Ilyenkor közösen fogjuk a ceruza végét, mindenki akarata egyszerre, egy irányba érvényesül, és közben senki nem irányít. Még Halász sem. És amikor fölemeljük az irónt, az ábra készen áll, a vicc poénjával összeolvasva pedig új életre kel. A vicc született, élt, meghalt, majd reinkarnálódott. Ritka az effajta újjászületés a Sliccben, de attól, hogy közös alkotói folyamat eredménye - mint a krétarajz a betonon, amelybe mindenki firkálhat még valamit -, izgalmas lehet. Ilyenkor az ember föltápászkodik az összeácsolt alvóbokszban, megdörzsöli a szemét, és hümmögve jegyzi meg: kijött a Pif. Ezek a pillanatok azonban kimondhatatlanul rövidek és illékonyak, hamar elvesznek a szabásmintává firkált összehúzogatós játékban. A gyermeki sikerélmény pedig végleg oda.

Barabás Dániel

A 48 ÓRÁS ESEMÉNY
A negyvennyolc óra végtelenül hosszú. És ahogy ezt leírom, Halász Péter már majdnem elérte célját. Mert a Halász-féle színház célja: egy időre igénybe venni az utca emberét, kölcsönkérni az életből, kiváltani a tömegközlekedés börtönéből. Letenni érte az óvadékot.
Próbálom megfejteni Halász gondolatmenetét: az ember a mindennapokban nem érzékeli az idő múlását. Ám, ha kiemelik megszokott napirendjéből, életritmusából, megragadhatóvá válik számára a "múló idő" fogalma. Tisztába kerül a "hosszú" és a "rövid", a "sok" és a "kevés" kategóriával, és ezt a tapasztalatot vissza tudja vinni a mindennapjaiba is.
Egy dolog értékét annak hiányában ismerjük fel; a dolog lényegét, "jelentését" kívülről, egy sajátos horizontról vizsgáljuk. Mindennapjaink rendjéhez képest a Slicc (pars pro toto!) című, "48 órás esemény" mindenképpen ünnepi napirendet (vagy ünnepnapi rendet) állít fel. "November másodika" és "november harmadika" hiányt képeznek majd az ember életében - gondolkodik Halász -: a hétköznap hiányát, a megszokottság hiányát, a ritmus hiányát, negatív értéket, mínuszt; ezért természetes, hogy az embernek hiányérzete támad, és vágyni kezdi a pluszt, a pozitív értéket. Az ember a Halász-dzsembori alatt érzékeli az idő múlását; újra és újra rájön, hogy eltelt két nap, vagyis értékelni kezdi a saját idejét. A "48 órás eseménynek" ily módon terápiás hatása van: az ember jelentőséget, sot értéket tulajdonít a "szürke hétköznapoknak". A rítus érzékelhetővé teszi a ritmust - játszadozom a szavakkal.
Az ünnep megszépíti a hétköznapokat - szokás mondani -, és valóban: az ünnep nem önmagáért való élmény, hanem az ünnep nélküli alapállapot mércéje, jelentéssel telítője. Azt hiszem, ez az ünnep, a "karnevál" örökkévaló funkciója.
A Halász-féle ünnep: unalmas. Ám az unalom is lehet érték; sőt az unalom őszintébb bármely csinnadrattás, tuzijátékos, körmenetes, azaz az embert a hétköznapitól elidegenítő, "kitüntetett" alkalomnál. Az ünnep nem feltétlenül szép, az ünnep csupán feltétlenül szükséges. Az ünnep nem kiemel egy állapotból, hanem más értelmezési lehetőséget ad egy állapotnak. Az ünnep: hétköznapjaink arányosa, viszonyítási pontja.