A Krétakörről akármit gondol is az ember, egy dolog biztos: unalmas előadást még nem csináltak. Most sajnos sikerült. Ödön von Horváth darabját, a Kasimir és Karolinét Wulf Twiehaus a német színház szellemében annyi elidegenítő hatással állította színpadra, mintha Brechtet rendezett volna. A két szerelmes szomorkás történetéből társadalmi példázat lett: Karoline, a tisztviselőlány egy este a vurstliban összevész vőlegényével, Kasimirral, az állását éppen elveszített sofőrrel. A fiú minden bajt a munkanélküliségnek tud be, és megdöccent férfiszerepe miatt idegesíti a lány ragaszkodása. A lány viszont féltékennyé akarja tenni a fiút, így a kegyetlen közhely, amely szerint a munkájukat vesztett férfiakat elhagyják a nők, önbeteljesítő jóslattá válik. A vurstli forgatagában Kasimir és Karoline egy éjszaka alatt elveszítik közös szerelmüket és önmagukat. Kasimir félvilági, de inkább betörő barátjának nőjével áll össze, Karoline új lovagja pedig az a szabász, aki bármikor átengedi főnökének a lányt némi hivatali előrejutás fejében. Nincs nagy bukás, nincs katarzis.
Ödön von Horváth vurstliját a német rendező sörsátorrá alakította, ahol a sörfesztiválon az unió csillagos zászlóját lobogtatva mulat az európai polgár. Emberek helyett típusok, mulatság helyett haláltánc. Már a darab elején típusok jönnek be személyek helyett: a szerencsétlen flótás, a kispolgár, az áldozat, a vagány, a gazdag és hát persze a nők. És ez nemcsak azért problematikus, mert a rendezői akarat ellenére von Horváth darabja közelebb van mondjuk Molnár Ferenc Liliomának ligeti történetéhez, mint Brecht példázataihoz, hanem azért is, mert a nyelvtelenség és a léttelenség drámáját a Krétakör már a W - Munkáscirkuszban bemutatta.
Az tragédia, ez nem az. Sokban hibás a társadalom, de nem mindenről tehet. Márpedig ez a rendezés azt állította, hogy az ember nem több, mint a külső világ eredőinek összessége. A színház nyelvén viszont ez az állítás nem volt elég radikálisan megfogalmazva.
Az előadás stílusa inkább átmeneti: idézőjelbe teszi ugyan a hagyományos színjátszást, hogy megmutassa az általa képviselt értékek kiüresedését, mégsem változtatja egészen marionetté az embereket. S jóllehet a koncepció mintha arra törekedne, hogy a néző az előadás egészét kizárólagosan intellektuálisan közelítse meg, ez a parabolává csökkentett Kasimir és Karoline akkora kihívást nem jelent, hogy két órán át fenntartsa a feszültséget.
Pedig Volker Thiele díszlete jó, a hol sörsátornak, hol nézőtérnek, hol libikókának használt tér kifejezően mutatja fel a szilárdnak hitt világ ingatagságát.
A színészek is jól játszanak, főleg akkor, amikor átlépik a koncepció határait. Rába Roland szabászának kispályás hódítója vagy Mucsi Zoltán tanácsosának egy-egy mondata, mozdulata, Scherer Péter kocsmárosának mohósága akkor kezd el élni, ha elfelejtik, hogy marionettfigurát kellene alakítaniuk. Ezzel szemben a két főszereplő, Katona László és Láng Annamária ezt a kilépést nem engedheti meg magának, s így visszafogottságukkal megmutatják ugyan figuráik átlagosságát, de a másodlagossá váló féltékenységi szál miatt ez inkább a középszerűséget jelenti. Ugyanezért nem hat a darabban a torzszülöttek színháza: ha az előadás parabola, akkor sok mindent megérthet a néző, de nem ütközhet meg semmin. Még azon az éjszakán sem, amikor hazuggá válik az élet. Legfeljebb táncolni megy, talán elkeseredik, de ha filozofálni kezd, az nem lesz maradandó.
