Ha valakinek volt szerencséje mostanában kortárs mexikói filmekhez - olyanokhoz, mint Alejandro González Inárritu "Korcs szerelmek"-je vagy Alfonso Cuarón "Anyádat is" című mozija - akkor talán nem fog meglepődni azon, hogy ismét a moralitástól megszabadult szexuális szabadság témájával találkozik a fiatal mexikói elsőfilmes, Carlos Reygadas "Japán"-jában, aki 2002-ben, Cannes-ban különdíjat kapott ezért a borongós, kiszámíthatatlan történetért.
Egy elkínzott, beesett arcú, hatvan körüli sánta férfi érkezik Mexikóvárosból egy elszigetelt mexikói faluba. Célja, hogy öngyilkosságot kövessen el. Senki sem tudja miért épp ezt a helyet választja. A falusiak szívélyesen fogadják s egy indián öregasszonynál, egy fészerben szállásolják el egy távoli hegyoldalban. Telnek a napok, a férfi minden nap megpróbálja megölni magát, de az utolsó pillanatban mindig rájön, hogy képtelen megtenni azt. Az öngyilkosság gondolatai helyett egyre inkább feléledő szexuális vágyai kezdik foglalkoztatni, s nem másnak vallja ezt be, mint az élete legnehezebb napjaiban hozzá közelkerülő öregasszonynak?
Carlos Reygadas kérlelhetetlen és tehetséges elsőfilmes. Lassú kameramozgásai, megrendítő tájképei a főhős kíméletlenül nyers emberi érzéseit közvetítik. Egy férfit látunk, aki gondolkodás nélkül elcsavarja egy haldokló galamb nyakát és megfosztja tollaitól, majd egy kisgyerek kezébe adja azt. Vértócsa folyik az eresz alatt egy hörgő-sivító disznóból, lovak párosodnak csúfolódó gyerekek előtt, egy fojtogatott kiskutya részeg emberrel énekel. A kamera betegségtől és öregségtől eltorzult meztelen testeket mutat. Mi ez? Egy perverz vicc vagy sokkoló jelentés a lelki szerelem egy feltérképezetlen területéről? Boszorkányos tanmese egy bűnös megváltásáról, aki egy öregasszonytól visszakapja életerejét? Beavatás a kiszolgáltatottság és elhagyatottság érzésébe, a sorvadó emberi test utolsó vágyainak vegetációjába? Beavatás a halál előtti pillanatba vagy ok egy dühös menekülésre a moziból? Ki tudja. A figyelmeztetés azonban ezúttal elkerülhetetlen, ez a film nem szórakoztatásra készült és nem könnyű a befogadása és feldolgozása sem.
A film kapcsán szinte minden kritikusa megemlíti Tarkovszkij és Kiarostami nevét. A "Japán"-ban felfedezni vélik Tarkovszkij filmjeinek motívumait, például az esőáztatta szoba, az asztalon remegő poharak, a folyómederben úszó emberi tárgyak képsorait vagy az "Áldozathozatal" megváltás történetét. Meditatív tájképekre illetve történeti hasonlóságra hivatkoznak Kiarostami esetében is. ("A cseresznye ízé"-ben egy férfi szintén öngyilkossági szándékkal érkezik egy elhagyatott faluba.) Motívumbeli, történetbeli hasonlóságok valóban felfedezhetők, de Reygadas filmjét nyers realitása merőben eltávolítja az említett rendezőktől. Ha már hasonlatot kellene mondani, akkor nekem inkább Tesigahara filmje, "A homok asszonya" jutna eszembe. (Ezen kívül viszont nem túl sok kapcsolatot fedeztem fel a film címét adó országgal.)
A többnyire 16 mm-es filmre forgatott "Japán"-t azonban nem csak a sokkoló jelenetek, de a rendkívül igényes képi megvalósítás is feledhetetlenné teszi. Dokumentum hűségű képsorok primitív festmények megkapó egyszerűségét idézik, a történetet amatőr színészek, gyér dialógusok, lélekkel teli időtlen képek, s rendkívüli színek és fények közvetítik. Az operatőr, Diego Martínez Vignatti felvételeit az éles napsütésben kifakult tónusok és feketébe dermedt zöldek uralják. A porladó sziklák, kaktuszok és omladozó házak között játszódó történetet Bach, Sosztakovics és az Arvo Part zenéje kíséri.
