Hiába a tévé, az internet, a funkcionális analfabetizmus, a kultúra azért még ma is összefügg a könyvekkel. Aki leírt szavakból él, az még mindig egy kicsit misztikus, izgalmas figura, amikor pedig egy író elmeséli, hogy hogyan és miért lett író, arra sokan odafigyelnek. Nem mindenki, de elég sokan ahhoz, hogy megérje filmet csinálni róla. A Mocsokváros utcáin ebbe a műfajba tartozik.
Természetesen egy valós önéletrajzi ihletésű regényből készült a film, ennek megfelelően – és kicsit unalmasan – főszereplőnk egyben az E/1-ben mesélő narrátor is. Van azért egy csavar a dologban: főhősünk, Nick Flynn (Paul Dano) apja (Robert De Niro) is író, ráadásul igen fontos szerepet játszik a történetben, úgyhogy fia voltaképp az ő sztoriját meséli el, így többszörös áttéten keresztül jut el a nézőhöz minden. Ez bonyolultan hangzik, de nem az – mégpedig főleg azért nem, mert bár többször elhangzik a narrátor (azaz a regényt író, visszaemlékező Nick) szájából, hogy most voltaképpen a saját apja regényét írja, de ez nagyjából egy hangzatos ígéret, mottó marad, sajnos nem tudták végigvinni az egész filmen, csonkák maradnak a többszörös egymásba ágyazásból adódó lehetőségek.
Szerencsére azért van más, ami kitöltse a filmet. Többek között egy egész sor fontos társadalmi téma, amiből talán a leghangsúlyosabb és legegyedibb a hajléktalanság. A társadalom peremére szorultaknak ezzel a rétegével nem szoktak filmekben foglalkozni, vagy ha mégis, akkor szinte kizárólag csak sztereotípiák kerülnek elő. Paul Weitz viszont belemegy rendesen: már csak azért is, mert a kallódó főhős egy hajléktalanszálláson talál munkát. És ez a Mocsokváros utcáinban nem nagy, világmegváltó érzelmek és szólamok bemutatására való ürügy: a főhősnek ez tényleg csak egy meló, aminek persze van érzelmi vonatkozása is, de nagyjából csak annyi, mint bármilyen más munkahelynek, ahol kedves vagy kellemetlen kollégák dolgoznak, ahol jó és rossz napok vannak, ahol munkahelyi stressz van és nehéz ügyfelek. Viszont éppen ezért nagyon alaposan körbe is tudja járni, és be is tudja mutatni ezt a világot. A hajléktalan emberek sokszínűségét, az őket fenyegető veszélyeket, az értük és velük dolgozó embereket, a hajléktalanokat segítő alapítvány működését. Ezek olyan dolgok, amikről nem sokat tudunk, pedig hozzátartoznak a civilizációnkhoz. Sőt, voltaképpen annak kifejezett értékei.
És ez a film igazi értéke. Olyan magától értetődő, mélyről jövő, mégsem tolakodó humanizmussal kezeli az embereket és az emberi kapcsolatokat, ami ritka a filmvásznon. Egyetlen szereplő sincs, aki ne lenne defektes; drogosok, öngyilkosok, hajléktalanok, konkrét őrültek, szenvedélybetegek – azok is, akik az utcán élnek, azok is, akik segíteni próbálnak rajtuk, vagy akik egyszerűen csak belekeverednek a történetbe. És mégis, valahogy teljesen természetesnek veszi a film (és ennek hatására mi is), hogy ez nem számít, hogy minden egyes ember érték, és a kultúránk, civilizációnk azon múlik, hogy mindenkit emberszámba veszünk, függetlenül attól, hogy milyen démonokkal kell megküzdenie. És ráadásul mindezt úgy, hogy sikerül elkerülnie az érzelgősség csapdáit.
Ebből a szempontból tehát kifejezetten érdekes, és kiváló moziról van szó; sajnos más tekintetben viszont nem muzsikál olyan fényesen, inkább középszerűnek mondható. A családi dráma szál, a menhelyre vetődő, lecsúszott apa, és az ott dolgozó, őt gyerekkora óta nem látó fiú kapcsolatának kibontakozása tartogat ugyan drámát, de túlzottan csavaros fordulatokat nemigen. Robert de Niro és Paul Dano egyáltalán nem játszanak rosszul, de nem különösebben teszik oda magukat, akkor már inkább a női mellékszereplők, Julianne Moore és Olivia Thirlby maradnak emlékezetesek. Aki pedig irodalmi műhelytitkokra, vagy egy művészeti sikersztorira lenne kíváncsi, az bizony hoppon maradna.
A hajléktalan-téma valóban érzékeny bemutatásán, és az emberszeretet sugárzásán kívül tehát túl sok mindent nem nagyon nyújt a Mocsokváros utcáin. Akinek ennyi elég, az egy kedves kis filmnek fogja látni, és nem fogja bánni, hogy megnézte.
