"Ezelől nem menekülhetsz el…" – mondja a főhős egyik barátja, ami akár a film mottója is lehetne. A végső visszaszámlálás megkezdődött; a Matilda nevű aszteroida sebesen közeledik felénk, és a híradások szerint 21 nap múlva elkerülhetetlenül becsapódik a Földbe. Dodge-t pedig pont most hagyta faképnél a felesége és félő, hogy egyedül fog meghalni. Jobb híján továbbra is bejár dolgozni, megpróbálja elviselni az ismerősei szabados viselkedését, és rávenni a takarítónőjét, hogy a porszívó helyett inkább a gyermekei mellett töltse az utolsó heteket. Eredményességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy este mindenen és mindenkin kiakadva jól meghúzza az ablaktisztító flakonját…
Dodge (Steve Carell) és Penny (Keira Knightley) nagyon különbözőek; a férfi minden extrémitásoktól mentes biztosítási ügynök, míg a lány hippiszerű életvitelt folytató fiatal. Azaz olyan emberek, akik "normális körülmények" között nem biztos, hogy szóba állnának egymással, még akkor sem, ha történetesen egy helyen laknak. Végül mégis egymás mellé sodorja őket az élet; Penny, aki lekéste az utolsó Angliába induló gépet, haza szeretne jutni, hogy családja körében tölthesse a végnapokat, Dodge pedig egykori barátnője nyomára akar bukkanni. Amikor a városban zavargások törnek ki, a páros azonnal útnak indul.
Világvége, visszaszámlálás, pánik – számos film készült már róla. A téma ezúttal szó szerint az utcán hever, hiszen alig akad ember, aki ne hallott volna arról, hogy a maják jóslata szerint 2012-ben bekövetkezik az apokalipszis. Ez még önmagában nem lenne olyan érdekes, de ha figyelembe vesszük, hogy az alkotás a könnyed nyári popcorn-filmek idején került a mozikba, ráadásul romantikus vígjátékként aposztrofálva, akkor igenis az; Don McKellar Last Nightja óta ugyanis nem nagyon volt példa ehhez hasonló keserédes komédiára a témában. Lorene Scafaria azonban úgy döntött, inkább a járatlan ösvényre lép.
A film nyitójelenete felidézi az apokalipszis-filmek világát, ám a nyomasztó felütés után hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez az alkotás nem a szokásos világvége-opuszok hagyományát követi; ebben a filmben nyoma sincs tudósoknak, katonáknak, idegen világokban menedéket kereső embereknek, szuperhősöknek vagy sikítva futkosó tömegeknek. Lars von Trier Melankóliájához hasonlóan itt is az emberi kapcsolatokon – vagy azok hiányán – és a sorsokon van a hangsúly. Itt a szereplők nem azért akarnak útra kelni, hogy egy űrhajón elmeneküljenek a nagy robbanás elől, csupán a számukra fontos embereket szeretnék megtalálni. És miközben bizarrabbnál bizarabb kalandokba keverednek, rájönnek: minek utazzanak keresztül a világon, amikor itt vannak egymásnak ők?
Lorene Scafaria első filmjében a világvége igazából csak egy eszköz arra, hogy görbe tükröt tartson elénk. Szembesít bennünket azzal, hogy az igazán fontos dolgoknak, és legfőképp egymásnak csak nagy krízisek idején vagyunk képesek kellő figyelmet szentelni, és bizonyos találkozásokra csak a "már semmi sem számít" stádiumában kerítünk sort, de még így is jobb, mint soha.
Az alkotás első felében a fekete humor és az abszurditás dominál, majd az idő múlásával párhuzamosan megfogyatkoznak a poénok is, hogy átadják a helyüket az érzelmesebb jeleneteknek, és minél közelebb a vég, a két főszereplő is annál közelebb kerül egymáshoz. Ebből kifolyólag a film csapong az abszurd komédia és a melodráma között, mégsem érezzük ezt zavarónak.
A főszerepekre igazi húzóneveket sikerült megnyerni, de a mellékszereplőkre (Martin Sheen, William Petersen) sem lehet panaszunk. Steve Carell, akit eddig főként vígjátékokból ismerhettünk meg, most komikusi vénáját félretéve egy kissé komor, melankolikus karaktert alakít, míg az eddig leginkább drámákban feltűnő Keira Knightley kirándulást tett a rom-komok világába. Bármennyire is szeretjük őket, kissé szokatlan párosítás ez. Furcsák ők együtt kéz a kézben, mert a két szereplő viszonyára a romantikus jelző helyett inkább az "egy gyönyörű barátság kezdete" meghatározás illik, és így is működnek jól. Nincs azzal semmi gond, hogy a történetet két rendkívül különböző ember szerelmére hegyezik ki. Csakhogy Carell és Knightley minden érdemük ellenére nem igazán passzolnak össze, ezért a két figura kapcsolatát talán szerencsésebb lett volna meghagyni a barátság keretein belül, de szerencsére ezt a kis hibát ellensúlyozza a színészek játéka és a sok jól hangolt jelenet.
Az elsőfilmes Lorene Scafaria tehát egy szórakoztató és kedves filmet tett le az asztalra, amely, bár nem teszi másfél órán keresztül próbára a rekeszizmainkat, mégis egy új megközelítéssel gazdagította az apokalipszis-filmek hosszú listáját, és üdítő változatosságot jelent a szuperhősökben és akciófilmekben bővelkedő nyári filmkínálatban.
