[img id=436014 instance=1 align=left img]„Minden a lesüllyedés küszöbén áll, csak a gaz nő változatlanul, a mezei szulák fojtogatja a bokrokat, a csalán sárga gyökerei kúsznak tovább a föld alatt, a bojtorjáncserjék magasodnak fölénk főhosszal, a barnarothadás meg az atkák terjednek egyre,  s még a papírnak is, amin fáradságos munkával szavakat és mondatokat fűzöl egybe, olyan a tapintása, mintha lisztharmat borítaná.” (W.G. Sebald:  A Szaturnusz gyűrűi, Angliai zarándokút)

November 15-én és 16-án, a Soá és irodalom konferencián, a Petőfi Irodalmi Múzeum nagytermében, szerény és valóban válogatott francia, német, magyar közönség előtt Sándor Iván elfogódott türelemmel, tagadhatatlan fájdalommal tért ki a friss hírre, hogy Kertész Imre, mint egy interjúban mondotta volt, lezárta a Holokauszttal összefüggésben álló irodalmi munkásságát. 

A tíz éve Berlinben élő magyar író a német főváros Művészeti Akadémiájának adományozta kéziratait, naplóit, mindazt amit, ha normális országban élnénk, értelemszerűen annak a múzeumnak kellett volna adnia, amelyben Sándor Iván róla beszélt. Még pontosabban, a PIM magától értetődően kérhette s kaphatta volna azt meg:, hagyatékának ott van a helye a Károlyi Palotában. Ha nem így történt, arról elsősorban nem a Múzeum tehet, Kertész egyre erősebb bizalmatlansága nyilván erősen behatárolta a lehetőségeiket. Más kérdés, hogy akármi is történt, ha a PIM írna Kertész Imrének egy levelet, amelyben mégiscsak kifejezésre juttatna ezt, s kérne és javasolna azt, akkor mégsem állnánk ilyen tehetetlenül.

Ugyanezekben a napokban jelent meg a hír, hogy Nádas Péter – akinek fényképeiből a PIM-ben most kiállítás látható – fotográfiai hagyatékát a svájci Zug Kunsthausra hagyja.

Mindez, így együtt alkalmat ad arra, hogy az ember végiggondoljon pár dolgot. Annyira azért senki nem lehet vak, hogy a fentieket merő véletlennek tekintse. Amúgy persze az okok végtelen kauzális láncolata soha nem redukálható pontosan, de az egybeesések mintázatából mégis kirajzolódik egy elháríthatatlan ismétlődés. Az elveszett bizalom kérdése tűnik elénk, újra és újra.

[img id=436016 instance=1 align=left img]Nem tudom, hogy Kertész Imrének végül mikor lett teljesen elege abból, ami Magyarországon folyik, s akármilyen fájdalmas, ami történt, időnként akármilyen sértő: mégis értelmetlen és reménytelen megtalálni azt a pillanatot, azt az epizódot, amikor világos lett, hogy ezután tényleg Berlinben találjon otthont magának, és műveinek egyaránt. 

A mi problémánk az, hogy arra az egy dologra kell emlékeztessük magunkat, amit amúgy tudunk, s amit mintha mégsem vennénk figyelembe. Azt ugyanis, hogy miféle viszony fűzi az otthonához azt az embert, akit a hazája elárult, s kívánatosnak tartotta, hogy idegen földön pusztuljon el. A Holokauszt túlélők bizalmatlanságát nem figyelembe venni, nem számolni azzal, nem érteni azt: nem antiszemitizmus, hanem hazafiatlanság, a patriotizmus elárulása, és mindezen túl: mértéktelen ostobaság, megengedem: pimasz gőg. 

Arról vitatkozni, hogy mi következhet a bizalmatlanságból, az pedig épp a bizalmatlanság természetének meg nem értéséről tesz tanubizonyságot. A bizalmatlanság az paranoia, a bizalmatlanság az félelem, a bizalmatlanság az otthontalanság, a bizalmatlanság az reménytelenség, aztán a reménytelenség letagadása, az a büszke sértettség, és a bevallhatatlan fájdalom. „A rókatárgy egy villanás / egy puskacsővel írt tükör, / a látványt rakja össze más, / a szél söpörje föl.” (PNL: Rókatárgy alkonyatkor)

Általában az ember, ha így túlélő, ha úgy még nem halott, egyként nem könyörög a hazájának, hogy az fogadja őt szívébe, s hadd legyen hűséges fia. Ilyen a mesékben sincs, hát még a versekben. Abban mindössze ez van:„ lelkem sikolta megriad.”

A bizalmatlanság olyan állapot, amely csupán hosszú időtartamon át tartó ellenkező tapasztalatok sorozata által oldódhat. Aki még ezt sem tudja, annak nem illő komorabb és komolyabb dolgokkal foglalkoznia, nem tanácsos aktívan beleszólnia hazája dolgaiba. Struktúra, mondja Fernard Braudel: „az a realitás, amit az idő kevésbé használ el és nagyon hosszan hordoz.” (Czoch Gábor fordítása.) A bizalmatlanság ilyesmi dolog, ilyesféle tárgy. Nagyon hosszan hordozza az idő, és kevéssé használja el. 

Ami végképp megbocsájthatatlan, hogy Kertész Imre, s nem kis mértékben, eredendő kívülállása és magánya, óvatossága és kíméletlenül pontos észjárása, bizonyossága a reménytelenségben és a megbékélés időlegességében, ideiglenességében egy olyan társadalom utolsó korszakában következett be, amelyet amúgy megvetett, és több szempontból semmibe vett. S amely mégiscsak befogadta: akármilyen volt maga – és elég rémes volt, elég nyomasztó: zsidónak, magyar zsidónak, magyarnak, svábnak, románnak, romának egyaránt. 

A mára elsüllyedt államszocializmus volt az a korszak, amelyben a bizalmatlanság tapasztalatát elhasználta az idő, s lassan kihordta azt. A nyílt magyar antiszemitizmus hosszú időtartama, az 1920 és 1944 közötti korszak kérlelhetetlen realitása hosszú évtizedek alatt eltűnőben lett: különös paradoxon ez, ha tetszik valakinek, ha nem. A történelem gyakorlata, a valóság tehát, nem a nemzetpolitika ideológiai mániákusainak való.

[img id=436017 instance=1 align=left img]1989 után még elég hosszú ideig kitartott ez a tapasztalat. Miközben Csoóri 1990-ben a Nappali Hold című esszéjében megállapította, hogy a „Vészkorszakkal a zsidók és magyarok közti szellemi-lelki összeforradás lehetősége megszűnt”, ami nem pusztán, s nem elsősorban szerző számos önellentmondással terhelt, s bármily nevetséges: jóindulatot kereső elveszettségének, objektíve: antiszemitizmusának, hanem mélységes zavarodottságának volt a jele. 

A magyar zsidók ugyanis valóban egy olyan korszakban váltak– évtizedekre úgy tűnt – félreérthetetlenül a magyar társadalom részévé, amikor bármiféle kollektív kulturális identitáshoz szükséges szabadságnak mindannyian hiányában voltak, voltunk. A Nappali Hold után Kertész Ákos írt igen barátságos nyílt levelet Csoórihoz, s az rémült, magyarázkodó és megértést kereső szöveggel válaszolt. Hosszú évekkel később Kertész Ákos megrázó távozása hazájából – illetve Csoóri magyarázhatatlan hallgatása, illetve nagyon is érhető feledékenysége – ugyancsak a hosszú tartam, a bizalom korának megszünésére mutat.

A bizalmatlanság olyan eredményekre vezet, mint ennek a két gyűjteménynek az eltűnése a magyar múzeumi rendszerből. Ami a Kertész Imre hagyatékát illeti: a PIM nemzeti közgyűjtemény jellege sérült, s a dolgok jelenlegi állása szerint elég súlyosan. Berlinben a kollégák tisztelettel megköszönték az adományt, s a magyar kutatók járhatnak majd oda. 

Mégiscsak úgy lett volna rendjén, hogy ugyanarra a Károlyi kertre nézzen majd ki hosszú évek múlva Kertész kutatója, ahova Szilágyi Domokos és Hervay Gizella levelezését nézve kibámul valaki. Ez apróság ugyan, de felette kellemetlen. Azt jelenti majd a utókornak, hogy Kertész végül kiiratkozott a magyar irodalom szövetéből, és berlini lakos helyett, zsidó emigráns lett. Ami – olyan evidens, hogy megismétlem – a magyar irodalom elszegényedésének, visszavonhatatlan veszteségének jele. Nem is fogják másként érteni azokon a nyelveken, amelyeken szóba jövünk még.

[img id=436019 instance=1 align=left img]Ahogyan a most tervezett Fotográfiai Múzeumban is kínos lesz majd ám, ha egyszer Nádas eredeti nagyításait külföldről kell visszakérnünk, ugyanúgy, mint André Kertész, Breuer Marcell, Moholy Nagy, Robert Capa esetében.

Ha a magyar zsidó írók, költők, mint most történt: az országon kívül helyezik el hagyatékukat, akkor: mint is fogalmazzak - tény, hogy nehezen megy nekem a visszafogottság - lesz egy-két problémánk az identitásunkkal, a nemzeti kultúránkkal: a nemzetállamok kora után. Lehet, hogy van valaki, akit lelkesít a turanizmusból Turulokból, giccsekből és rovásírásokból, Csíki krónikából, azaz hamisítványokból összerótt áltörténelmi parakultúra, ez a mérhetetlen tudatlanság és ostobaság, de senkinek nem ajánlom, hogy ebben éljen.

S persze mint mindenen, kellő távolságból, azaz rémítő közelségből, ezen is rajt van a Parlamentben üldögélő, Tiszaeszlárral matató neonáci banda kézjegye is, de ez az ügy mégsem közvetlenül az ő saruk. Számtalan ügyetlenség, apró vacakság, kínos figyelmetlenség, butaság, jóindulat és tétovázás kellett ahhoz, hogy végül úgy álljunk a világ elé, hogy a korszak két nagy írója így döntött.

Mindezzel együtt a magyar közintézményeknek tenniük kell a dolgukat, ahogyan eddig is tették. S talán több, kicsit több előrelátással, fantáziával, félelemmel és bizonyossággal.