Ott hagytuk el, hogy a Casablanca fináléjára Békásmegyeren révbe ér a szerelem, a csuda helyes szereplőkre minden bizonnyal vár a boldog jövő...
Kicsit tán hamarabb is, mint mifelénk sokáig szokásban volt, e jövő megérkezett, újra ugyanott tesz le a HÉV. Ugyanott? Lehet, hogy tévedek, de úgy emlékszem, Dyga előző filmje, az előbb felidézett Tesó Békásmegyer (a Szentendrei út vagy a vasúti pálya kezdőpontjának háttal állva) jobb oldalán játszódott, ez meg a másikon. A rendezői horizont látványos szélesedésén túl mindennek nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani, mint ahogy a filmnek sem annyira fontos már a könnyen nevesíthető helyszín, járhatnánk bármelyik kertvárosi környékre felhúzott silórengetegben. Mást is elhagyunk korábbról, a Tesó Nick Hornby-adaptációkra hajtó szelíd negédje is a múlté, alkotónk tétova férfiasodásának képei futnak. Persze nem maradunk magunkra ezúttal sem, az ott megismert hősi triumvirátus - vagy a nagy sikerre való tekintettel, vagy pusztán haveri alapon - most bevallottan Guy Ritchie és Quentin Tarantino hazaigazított világában próbál szerencsét. Könnyű nekik, hisz mondjuk Bruce Willis vagy éppen Jason Statham/Vinnie Jones külső harmadik kerületi reinkarnációi helyett Torrente felügye-lő magorkiszerelése (Csuja Imre olyan, mint mindig: jó) ellen kell hadra kelniük. Amúgy, mint tavalyelőtt: a szükséges píárban a rendező közli, műfaji filmhez van szerencsénk. ' tudja.
Arról van szó, hogy kergetünk egy retikült (márkanév a szerkesztőségben és a vásznon, ez is visszatérő elem finoman szólva is: legutóbb egy jó nevű napszemüveg okozott bajt, de akkorát azért nem, hogy a folyamatos lóbadzsetezésből visz-sza kelljen venni), "nodi Esztertől ragadja el a símaszkos Tóth József (hacsak nem még mindig Jocó), hogy aztán tőle boldoghoz, bol-dogtalanhoz kerüljön, s többször vissza. Röpül, zuhan, kézről kézre jár, időnként fejbe dobnak vele egy mellérendelt alakot, csupa móka, kacagás, több-kevesebb sikerrel. Ezt kétségkívül az alkotói fejlődés számlájára írhatjuk, egy kergetőzős burleszk mégis jóval szélesebb terep, mint Hugh Grant amúgy szerethető repertoárja. Boldoghoz, boldogtalanhoz? Dygától eddig sem állt távol a lúzerromantika, ám most mintha kicsit beleveszne. Összes férfialakja magasan elégíti ki a balfácánság követelményeit, ne szépítsük, csupa szerencsétlen hülyével hozott össze a sors, van kin röhögni, annyira hálás figurák, hogy az az ember érzése, Pozsgay Imrének is a film csillogó világa lett volna való, a hála itt nagyon is létező kategória. A teljesség minimális igénye nélkül: Scherrer Péter élete döntő pillana-taiban klotyóban rekedő exfocistát, Nagy Zoltán golfütőfüggő fejszámolót, Kránitz Lajos higiéniára kényes orgazdát, Görög László szimpla retardáltat ad, kedvvel, ahogy mondani szokták, jobb híján marháskodnak - vagy ez volt a rendezői instrukció. Ám nekik még istenes a nőkhöz képest. Azoknak a mocskos szájú, repedtsarkú megformálása jut kivétel nélkül, mit lehet erre mondani? Helytállnak, bár rajtuk néhol jobban látszik a kényszeredettség, amitől egyébként a műegész sem mentes.
Mindezzel együtt a Kész cirkusz tipikusan nem az a film, melynek szívlapáttal kell nekimenni, még ha az eddiginél jobban keresni kell is a szót, ha az erényeire térünk. Mert mit vártunk? Lódobogást?
Történhetett volna éppenséggel, mint Roberto Rodriguezzel. Az El Mariachi (cannes-i vagy bárholi) sikere után kapott szekérderék lóvéból megcsinálta a Desperadót, nagy összeget téve az "egy újszülöttnek minden vicc új" kockára. Vannak ilyesmire utaló jelek, a Kész cirkusz kész sztárparádé (Udvaros Dorottyát felejtettük eddig - méltatla-nul - ki), immár színes a vászon, ám a szegénység most is ordít, meg a mást, a továbblépést akarás is, engedjük meg, nem csak a nyilatkozatokból. Kár, érdekes lett volna, mire jut Dyga a millákkal. Így inkább az a kérdés merül fel: mennyi van még Békásmegyerben? Szerintem egy csomó minden, de azt már kiderítettük, hogy éppen elfordulóban vagyunk onnan - lehet, hogy nem kellene. Persze történhetett volna az is, hogy az alkotói múltra nem ily markánsan reflektáló darabot vezetnek elénk - erről nincs mit beszélni, maradnak a megvalósítás örömei. Van ennek a filmnek egy jellegzetes hadarása például, ami tetszik. Jótékonyan hat ugyanis, lévén kevés lehetőséget enged arra, hogy emésszük a poénokat, most akkor ez vagy az hányszor volt már meg ezelőtt, jó-e vagy kevésbé. A pergőtűz lankadatlan kétségkívül, ilyenkor illik dicsérni a vágást, dicsérem. Különösebb bátorság nélkül feltételezhető az is, hogy a szerzők végigröhögték a forgatókönyvírást, odáig is elmehetünk, hogy akár a forgatást is. A mű magabiztosan kelti az örömmozi látszatát, az állandó röhögésbe simán fér bele a helyenként kényszeredett is, miként az az állapot, amikor egy feltartott kisujj, egy épp csak elindított gesztus láttán is meg kell pukkadni - az ilyesmi át szokott terjedni a zsöllyére is, s ez most is megtörténik, mind a természetesebb képi viccek, mind az íróasztal-közelibb verbális jópofáskodás vételekor. Ugyanakkor a komoly pofával iszonyú baromságok közlése továbbra is Kaurismäki zsenije marad, itt senki soha nem bír elég komoly lenni - na ja, nem volt muszáj: az, hogy légy barom, nem rendezői instrukció. Magyarul: nem elég viccesnek lenni, talán rendezni is kellene - legközelebb.
Mindezzel együtt a Kész cirkusz nem bánt senkit, hány hazai vígjátékról mondhatunk ilyet? És csak alig nyolcvan perc.
