Kocsis Ágnes filmje a piros tárcsázós telefonok és csíkosmintás szövetkanapék retrovilágába vezet be. Csakhogy nem a jólesően összekacsintós retroéba, hanem oda, ahol valamikor megállt az idő.
"Többé nem látjuk egymást/De én már sohasem/Tudok így szeretni mást", szól a megindító sláger. Ez volt a legszebb estém, mióta a Magányos Szívekbe járok, szól a középkorú férfi vallomása és indul Kocsis Ágnes filmje a szomorkásan unalmas társastánc-est után. Legkésőbb mire megszólal az első mobiltelefon, már tudatosul, hogy napjainkban járunk - addig kevés a tájékozódási segédlet: a Friss levegő piros tárcsázós telefonok és csíkosmintás szövetkanapék retrovilágába vezet be. Csakhogy nem a jólesően összekacsintós retroéba, hanem oda, ahol valamikor megállt az idő, a vécésnéni pedig a zsebrádiót a füléhez tartva ábrándozik el a molyirtószagú slágeren.
A vécésnéni Viola, csinos egyedülálló anya, a Magányos Szívek klubja pedig nem hoz sok szerencsét neki, sem a filctollal bekarikázott nőklapjás társkereső hirdetések. Elvileg nem magányos, van egy serdülő lánya, Angéla (a frissen felfedezett Hegyi Izabella érzékeny alakítása). Viola mindig pirosban "pompázik" - van bő szoknyanadrágja is ebben a színben, amit csak azért fontos megemlíteni, mert amennyire hálásak voltunk, hogy a feledés homályába merült, annyira pontos döntés most egy szép, ám a két évtizeddel ezelőtti létállapotban rekedt nőre aggatni - a lánya meg mindig zöldben. Viola munkahelyén megannyi légfrissítő spraynek rendez be egy szekrényt (vagyis szentélyt), környezetében mindent egy bizonyos bordó anyaggal borít. A lánya meg varr, ruhát tervez, nem bármiről, hanem sikerről álmodik. Viola már nem, ő "csak" valakiről, de ő sem bárkiről.
Amennyi minden összeköthetné a két nőt, annyira elkerülik folyamatosan egymást. Ahelyett, hogy összekapcsolná, csak elválasztja őket egymástól, hogy mindkettőt saját üres, kudarcba fulladt életére emlékezteti a másik - egyetlen találkozási pontjuk a kanapé, az is csak azért, mert egy tévé van, az pedig minden este sugározza a Polip című sorozatot, a jóképű (?) Michele Placidoval a főszerepben. Van drámai fordulópont is a filmben, mégsem hoz katarzist - szerencsére, hiszen azonnal ki is lökődne a film dramaturgiai mintázatából.
A Friss levegő pontos, részletgazdag minimalizmusa a stilizálás jegyében nem engedi át magát a lappangó-feszültségek-jól-időzített-kirobbantása-majd-feloldása típusú mesélésnek. De épp pont annyira távolságtartó, ironikus, hogy története többet jelentsen önmagánál - de a hősök klausztrofób életének nyomasztó voltát képi-verbális többrétegűsége emberivé is tegye, néhol finoman humorossá. A hátam borsódzna leírni a "magyar valóság" - összetételt és őszintén örülök, amiért nem elsősorban ez jut eszembe a Friss levegőről, épp az említett stílusjegyeknek köszönhetően. Sokkal inkább olyan jelenetek, képek, mint amikor a kislányt egy brutális betonhídon legyintik meg a nagybetűs érzelmek, miután hősszerelmese "csak vicceltem" -felkiáltással kitartotta a mélység fölé). Vagy amint a záróképen anyja piros munkaruháját magára öltve, arca elől - szintén emblematikusan - leeresztve a zsebkendőt maga mögé ragasztja a vörös falra a zöldruhás nőalakot ábrázoló tervet. Aztán rajzolni kezd a dübörgő metrózajban.
