Arról szól ez a fergeteges komédia, hogy miként igyekszik hidegre tenni három címeres balfék (a kicsi, a melák és a konszolidált harmadik) az életüket megkeserítő főnököket (a nőstényördögöt, a kíméletlen karrieristát és az elkokainozott agyú harmadikat). Meg még arról is szól ez a nem mindennapi vígjáték, hogy Jennifer Aniston (csak most, csak itt) hogyan incselkedik egy epizodista banánnal, meg hogy Kevin Spacey (nem csak most és nem csak itt) hogyan adja a kiskirálykodó topmenedzsert, és hogy Colin Farrell hogyan jófejkedik egy kimondottan rosszul fésült, túlmozgásos tahó szerepében. Továbbá arról is szól ez a könnyed nyári móka, hogy mennyi tartalék van az olyan poénokban, mint például egy kokainos tégely földre ejtése vagy egy fogkefe nem rendeltetésszerű használata, vagyis a száj és a segg szántszándékú felcserélése. Nem is beszélve a jelzőként is magasan jegyzett "anyabaszó" keresztnévként való repetitív alkalmazásáról, s hogy mindez hogyan válik egy egész estés vígjáték mindennél fergetegesebb poénjává, a bevállalós alpáriság magasztos győzelmévé. De mindenekelőtt a magányról szól ez a meglehetősen szomorú produkció, mert nincs is annál keservesebb látvány, mint egy poénok nélkül pályára küldött vígjátéki színész ordító magánya. Az olyan fordulatok, mint az "egykor szebb napokat látott" és a "jobb sorsra érdemes" még csak meg sem közelítik azt a nehezen leírható érzést, amit a mind színészileg, mind poénilag magára hagyott Kevin Spacey láttán érezhet az, aki még őriz emlékeket a kilencvenes évek e jelentős színészéről.
