Félidőket játszom mindkét csapatban - mondta Belmondo, és fölpofozott valakit az Azúr-parton, tornacipőt viselt és csinos zakót, beszállt egy kabriolet-ba, s elhajtott, hogy eleget tegyen a dekadens díva vacsorameghívásának. Közlése arra vonatkozott, hogy:
1. Főállásban bűnöző, ám afféle hobbizsaru is ugyanakkor.
2. Olyan őre ő a rendnek, aki az ellenérdekelt fél módszereit sem fél fölhasználni napi robotja során. A végén aztán megtudhattuk biztosan, amit addig is engedtek sejteni, a rendőrök rendőre ő, az a dolga, mint az asszonyoknak a Mirelite-nél, a szalag mellett: kiszortírozni a kukacos gyümölcsöt. Azt a párat a sok mosolygós közül. Ment is neki, mint a karikacsapás.
Szokása az rég a francia rendőrfilmnek arról szólni, hogy azok a rosszak, akiknek jónak kellene lenniük. Mondhatnánk, nemes, szép szokás, és nemcsak a jelzett, könnyed hangvételű irányból citálhatnánk példát, ám ha rögtön Matthieu Kassovitzot emlegetnénk, elsiklanánk egy fontos szempont mellett.
Tehát: minden rendőrfilm propagandamunka, noha nagyon szeretünk szabályt erősítő kivételekről beszélni, valójában nincsenek is olyanok, maximum az elővezetés rafináltságát méricskélhetjük. Így az a mozi, amelyikben rendőrök hivatalukat, a hivataluk nyújtotta helyzeti előnyüket is bűnös céljaik szolgálatába állítva helytelenkednek, ám meggyűlik a bajuk a belső ellenőrzéssel, az ugyanolyan, hogy is mondjam, obskúrus államhatalmi igényeket kiszolgáló agitka, mint a szuperzsaru éppen aktuális hőstetteit híven bemutató tévészéria.
Én simán elhiszem, ha mondja valaki, hogy ez a Gengszterek című film nem egy brosúrának készült a többi közé, de annyira el lett ügyetlenkedve, hogy elmondhatjuk: készülhetett volna nyugodtan.
A szakma két régi motorosa, Richard Anconina és Anne Parileaud (ő is zsarufilmben kezdte, ám az nem Nikita volt) iszonyúan be vannak épülve az alvilágba, egy minden azonnali haszonszerzéssel kecsegtető, erőszakos bűncselekményre kapható strici és távolról sem válogatós munkatársnője, meg az ő fene nagy lelkierejük, ami ahhoz kell, hogy a mindennapi felmentést önmaguktól megkapják, miszerint ez az egész rohadt
kurválkodás a közjót
szolgálja. Van valami nagy értékű gyémántgyűjtemény, minek kapcsán a bírvágy tömeggyilkosságot szül. Nos, ha a manapság kötelező szemantikai vértezetben vizsgáljuk a történetet, nyilvánvaló: beépített embereink "érintettsége" a napnál is világosabb. Ettől persze még simán úsznák meg a ribilliót, csak hát a helyzet az, hogy félreérthetetlen jelek utalnak rá, hogy bizonyos rendőrtisztviselők vastagon benne vannak a buliban. Így a hős Anconina kénytelen kollégái kezére adni magát, amiről az ő kiterjedt szakmai tapasztalatainak hála sejthető: nem lesz az a kimondott úrnapi körmenet. Épp ezért nagyon, de nagyon távol tartaná a várható megpróbáltatásoktól a kolleginát, aki teljesen meglepő módon a kedvese is. De az nem hagyja magát. Vannak csajok, akiket nem lehet levakarni: együtt kerülnek, a kellemes együttlétet fizikailag és képes értelemben is éppen letudva, előzetes letartóztatásba.
És itt kezdődik egy film. Nyolc-tíz nagyon rossz arcú, visszafordíthatatlanul romlott, perverzül gonosz vagy gonoszul perverz zsaru vallat két ugyanilyennek látszó véglényt, akiknek közben ki kéne deríteniük, hogy a sok közül melyik két pribék a gyémántügyi vérfürdő protagonistája.
Addig jó a mozi, amíg nem az a kérdés, hogy vajon sikerül-e nekik. Egy idő után mégis arról lesz szó. Szerencsére csak a vége felé, a farkat csak úgy lecsapni egy éles bárddal: jót tett volna ennek a filmnek.
Fontosak a hangsúlyok, nem az a kérdés, hogy a mocskos zsaruk közül ki a bűnöző, hanem az, hogy kik keveredtek a gyémántlopási ügybe. Hogy mindegyik bűnöző, az tiszta, gyakorlatilag az első perctől. Nem eleve, nem előre megfontolt szándékból, nem direkt bűnözők, de piszkos munkájuk során annyira bemocskolódtak, hogy az isten sem tudja őket megkülönböztetni üldözötteiktől, legfeljebb a hivatal. A hivatal, amely gyakorlatilag semmiféle felelősséget nem vállal értük, vadak póráz nélkül, kiszámíthatatlan, hogy teljesítik-e az alapvető parancsokat (lábhoz, fogd meg), s ha éppen igen, akkor azt hogyan értelmezve. Beteg külsejű, zsíros hajú, kábítószeres erkölcsi hullák és fizikai zombik, fekete ruhában. Nincs az a hülye, aki egy percig is komolyan gondolná, hogy ők védelmezik a társadalmat, vagy egyáltalán azt, hogy akár keresztbe szalmát is tesznek érte. Nem, ha valami motiválja őket, az a jutalom (ti. a vérdíj, amit erre-arra kitűznek) és a tetthelyekről elcsórható kokain vagy CD-lejátszó. Az igazság rég elfelejtett fogalom, de még a rá csak halványan emlékeztető társadalmi igazságosság is. Csak
láncdohányzás és izzadságszag
Meg erőszak, erőszak, erőszak. Mindezek ábrázolásakor szinte szárnyal a mozi, a színészválasztás tökéletes: csupa olyan szörnyeteg, akinek a megjelenése megvalósítja a vizuális lehetetlent, egy képpé formálni az elképzeléseinkben élő rendőr fizimiskáját a kapitányság személyi állományának folyosó falára függesztett tablójával.
A felvételek színesek, de fekete-fehérnek látszanak, a beállítások nagyvonalúan mutatják a kisszerűséget: észrevehető szándékkal az észrevétlenségre.
Ám minden film befejeződik egyszer. A Gengszterek sajnos kétszer, kis jóindulattal azt is mondhatnánk, az alkotók megijedtek saját bátorságuktól. Kis jóindulat nélkül: elszúrták. Úgy néz ki ugyanis, hogy bár a hősök (Anne és Richard) túlélik a rendőrségen tett kényszervizitet, de a gyémántgyiloknak csak félmegoldása van. Ekkor simán abba lehetett volna hagyni. Ám én készségesen elismerem, talán igenis léteznek olyan iskolák, amelyek úgy tanítják, hogy a dolgokat nem abbahagyni, hanem befejezni kell. De nekem valahogy hitelesebbnek tűnik, ha a rossz tanuló, a közlekedési szabálysértő vagy más efféle mondja, hogy: hülye, rohadt, szemét zsaruk. Van, amit nem lehet jól nevelten, tengerparttal a végén mutogatni.
