Mi mással lehetne napjaink többnyire fiatalokból álló nézőközönségét becsalogatni egy magyar mozifilmre, ha nem saját gyerekkorának, diákéveinek ritkán látott felidézésével.
Az ez iránti igényt igazolja az ezredforduló táján készült, nyolcvanas évekre visszatekintő "Moszkva tér" vagy "Kis utazás" sikere is. Ezek a filmek olyan apró, személyes történeteket mondanak el, melyekhez hasonló igen sokunkkal megeshetett, s melyet mindenki szívesen elevenít fel sok év után. Álmodozások, kamaszkori csodák, apró lázadások, amik akkor nagy hőstetteknek tűntek. Házibuliban tölteni az éjszakákat, kiinni az italkészletet, aztán hajnalban hazafelé zacskós tejet meg kiflit lopni a közért elől, lelépni az építőtáborból vagy eljátszani a Hair-t, megszökni otthonról, s egy bungalóba költözni... Szép ajándék egy elsőfilmes rendezőtől a néző felé, ha azt saját gyerekkorának képével tudja meglepni. De azért kicsit meg is kell lepnie.
Az "Előre" története leegyszerűsített korképet nyújt. Apu rendszerellenes szamizdat újságot terjeszt és titkon lázítja, s áhítozza a csinos tanító nénit, anyu maszekol, a tanító néni kifekszik egy lakást a városi párttitkárnál, a párttitkár is csak ember, a gyerekek meg mindent látnak és leginkább kivonulnának ebből az egész játszmából, de aztán mégis részt vesznek a módszeres iskolai elhülyítő programban, hallgatják a tanító néni erkölcsi szózatait, s néha kikapcsolódásként megnéznek egy új horrort az új videón. Végül a világ a tanító néni körül forog, s a rendszer langyosan kíméletlen. Lehallgat, követ, kicsit bevitet, esetleg óvatosan kitoloncol. A dolgok efféle összefüggésein túl nem jut a film. A két férfi (hetyke apu és a nagyhatalmú párttitkár) vetélkedésében ábrázolt konfliktus egysíkú és felszínes marad. A történetet a szerelmi szál bevonásával igyekeztek koltais-kommersz vígjátéki irányba elvinni, de az eredmény - egy inkább tévéfilmbe illő forgatókönyv alapján - egyenletesen középszerű lett. S ettől a hitelesen megidézett nyolcvanas évekbeli tárgyi világ, és olyan sztárok szerepeltetése sem menti meg, mint az egyre érettebb alakításokat nyújtó Marozsán Erika vagy a "Csocsó" után ismét gonosz párttitkárt alakító Gáspár Sándor. A film azoknak, akik megélték a nyolcvanas éveket, nem mond többet, mint amivel amúgy is tisztában vannak, a jövő számára pedig túl keveset hagy hátra a korból, melyet ábrázol. Szóval hiányzik a meglepetés. Valami őrült, valami eddigieket felrúgó vagy valami egyszerű, de zseniális szikra. Erdélyi Dániel idővel bizonyára igényesebb közönségfilmekkel próbálkozik majd, amire természetesen mindig szükség lesz a mozikban.
Az egyre kevesebb pénzhez jutó filmes szakma meg mit tehet mást, csak fiatalodik, akár Jancsó Miklós. A 2002-es Filmszemlén minden eddiginél több elsőfilmes mutatkozhatott be. Ez köszönhető a Filmművészeti Egyetemen kialakított új rendszernek is, mely lehetővé teszi, hogy a végzett hallgatók diplomafilmjüket, szűkös költségvetéssel ugyan, de 35-ös formátumra forgassák, s az a mozikban is bemutatásra kerüljön. (Míg az eddigiekben ez gyakran csak öt-tíz évvel a főiskola elvégzése után történhetett meg.) Ezt a trendet indította el nagy sikerrel 2001-ben a "Moszkva tér", a "Nincsen nekem vágyam semmi" és a "Macerás ügyek", s folytatta idén kicsit kisebb lendülettel s találatszámmal az "Ébrenjárók" és az "Előre!". De a szintkülönbségektől függetlenül minden egyes elsőfilmes nagy figyelmet érdemel, hiszen az ő agyonértelmezéstől mentes közelmúltjuk hozza felénk legmesszebbről a kiismerhetetlen távoljövőt.
