A halál kérdése mindannyiunkat foglalkoztat, természetes, hogy szinte a filmes világban is ez az egyik leggyakrabban felmerülő téma. A van-e élet a halál után, hogyan lehet feldolgozni szeretteink halálát és hasonló problémakörökkel ellentétben most egy sokkal vidámabb és felszabadultabb szituációba csöppenünk, vagy legalábbis így tűnik első pillantásra. A temetésem szervezem ugyanis egy vígjátéknak induló történet, mely csak idővel fordul át komoly kérdéseket feszegető drámába.
Aaron Schneider első nagyjátékfilmjének főszereplője Felix Bush, az erdei házikójában immár negyven éve magányosan éldegélő öregember, akiről a közeli kisvárosban mindenféle, rosszabbnál rosszabb pletyka kering. A lakosok próbálják minél messzebbről elkerülni, ám Felix egy napon mégiscsak bemegy a városba, ráadásul elég határozott céllal: meg akarja szervezni saját temetését. És ha ez még nem volna elég szokatlan, kijelenti, ő maga is részt akar venni rajta… élve. Kérése csupán annyi, hogy mindez egy fesztivál keretein belül történjen, ahol mindenki elmondhat egy róla szóló történetet. A megvalósításra pedig lelkesen jelentkezik a pénzéhes temetkezési vállalkozó (Bill Murray), és fiatal, kedves segédje, Buddy (Lucas Black). A szervezkedés közben azonban egyre több információ kerül birtokunkba Felixről, és szép lassan megismerjük, mi vezetett az önként vállalt, évekig tartó börtönhöz.
Keserédes történet ez, enyhén fekete humorral fűszerezve, és sokkal komolyabb tartalommal, mint az a sztori alapján sejthető. A film első harmadát átható könnyed vidámság fokozatosan elegyedik a melankóliával, hogy aztán végül hősünk saját búcsúbeszédében tetőzzön és teljesedjen ki. Mindeközben pedig a fogékony néző fejében egyre halmozódnak az élet nagy kérdései, és kénytelen lesz számot vetni önmagában. Vajon mi a mi saját személyre szabott bűnünk? Hogyan bűnhődünk miatta? És milyen úton szabadulhatunk meg szerény kis keresztünktől, és nyerhetünk feloldozást?
No, nem megijedni! Az alkotóknak cseppet sem állt szándékában, hogy elvegyék az életkedvünket, sőt! A bő másfél órás hangulat- és érzelemingadozások után felszabadultan és talán kissé megújulva hagyhatjuk el a termet, és nem mellesleg egy igazán kellemes filmélménnyel.
A rendező, Aaron Schneider ugyanis bár rendezőként valóban elsőfilmes, azért jelentős tapasztalattal rendelkezik. Volt már operatőr (például az itthon is nagy sikerrel futó Odaát c. sorozatnál), forgatókönyvíró, vágó, így kitanulta a szakma minden csínját-bínját. És most a rendezésben is megmutatta, hogy bőven akad tehetsége, bár egész bizonnyal nagy segítségére voltak a színészek, hiszen nem kisebb nevekről beszélhetünk, mint Robert Duvall (A félszemű, Keresztapa, Apokalipszis most), Bill Murray (Szellemirtók, Idétlen időkig, Elveszett jelentés) és Sissy Spacek (Carrie, Eltűntnek nyilvánítva, A hálószobában). Mondanunk sem, kell, hogy ha más nem, egy ilyen színészgárda elvinné a hátán még a leggyengébb filmet is, de szerencsénkre nem rájuk nehezedett a feladat oroszlánrésze.
A temetésem szervezem minden szempontból üdítően kellemes alkotás (kissé érthetetlen is, miért csak három év késéssel érkezett el hozzánk), bár minden valószínűség szerint nem válik belőle filmtörténeti klasszikus. Egy-két mozijegyet azonban feltétlenül megér, legalábbis mindazoknak, akik nem az akciófilmek véres-cafatos világára, vagy nem a megszokottan nyálas-csöpögős romantikára vágynak, hanem valami többre, mélyebbre.
Értékelés: 8/10
