zene: Anthony Gonzalez, Joseph Trapanese
előadja: M83
vezényel: Joseph Trapanese
kiadás éve: 2013
kiadó: Black Lot Music
játékidő: 69:09

Hollywood sok-sok évre száműzte a sci-fi műfaját, ám az elmúlt években egyértelmű lett, hogy a nézők kissé kezdtek beleunni a képregényfilmek, a remake-ek, az olcsó horrorok, a még olcsóbb romkomok és a Harry Potter-pótlók nyújtotta kínálatba, s valami újra vágytak. A közelmúltban olyan művészibb sci-fik tartották életben a műfajt, mint a "Napfény" vagy a "Hold", ám az "Avatar" óriási sikere mindent megváltoztatott, hiszen szinte az összes nagy stúdió berendelt egy-két sci-fit magának, idén pedig már annyi ilyen műfajú premiert láthatunk, mint (kis túlzással) az elmúlt egy évtizedben összesen. Ezek pedig már nem sci-finek eladott akciófilmek, hanem vérbeli, a stílus alapkövetelményeit messzemenőkig figyelembe vevő alkotások. Joseph Kosinski posztapokaliptikus mozijára különösen igaz, hogy a műfaj írott és íratlan szabályai mentén halad, hiszen a "Feledés" a hetvenes évek kevés szereplős tudományos-fantasztikus filmjeinek hű követője. A "Tron: Örökség"-gel befutott rendezőnek régi terve volt ez a sci-fi, ötletét pedig egy képregényben is feldolgozta, igaz, ez végül soha nem került kiadásra. A "Tron"-mozi sikere után, bár Kosinski maga sem remélte, ötletének híre eljutott a Disney fejeseihez, akik rögtön meg is vették a jogokat. Ez az illusztrált történet azonban még nagyon messze volt attól, hogy forgatókönyv készülhessen belőle. Az egeres cég egy családbarát mozivá kívánta alakítani, viszont rájöttek, hogy ez annyi változtatással járna, ami megölné az eredeti ötletet, így a jogokat továbbadta, amik végül a Universalnál kötöttek ki. A forgatókönyv végső változatát a "Toy Stroy 3."-mal Oscart nyerő Michael Arndt alkotta meg, s mindezt olyan jól, hogy filmes berkekben az egyik legszebb szkriptnek tartották.

A készülő mozira akkor hárult igazából kiemelt figyelem, amikor Tom Cruise is csatlakozott a stábhoz. A női főszerepre eredetileg kiválasztott Jessica Chastain szinte a forgatás előtt szállt ki a projektből, viszont a helyére kerülő, modellből lett színésznő, Olga Kurylenko alakítására sem lehet panasz, kihozza szerepéből, amit lehet - igaz, karakterére túl sokat nem fordítottak a készítők. A másik női főhős, Andrea Riseborough sem kap túl nagy figyelmet, ám jelenléte ennek ellenére hangsúlyosabb, a két hölgy közül egyértelműen az ő bájosan hűvös alakítása marad meg jobban a néző emlékezetében. A történet szempontjából meghatározó, bár kisebb szerepben feltűnik még Morgan Freeman is.

A sztorit nehéz úgy bemutatni, hogy ne spoilerezzen az ember, igaz, már a trailerben is ellőtték a filmben sokáig titkolni szándékozott fordulatot. A Föld egy idegen fajjal vívott háború után gyakorlatilag lakhatatlanná vált, a megmaradt, bár győztes emberiség viszont már egy óriási űrobjektum biztonságát kénytelen élvezni. Bolygónkon túlélő idegenek portyáznak, akiket drónok tartanak kordában, ezen védelmi eszközöket pedig egy emberpár kezeli. Vika (Riseborough) minél előbb szeretne már túl lenni a feladatán és visszavonulni az űrállomás biztonságába, társa, Jack (Cruise) azonban egyre inkább kételkedni kezd az őt körülvevő világ hitelességében, s ezt még jobban erősíti egy a Földre visszaérkező, évtizedekkel korábban felbocsájtott űrhajó, és annak egyetlen túlélője (Kurylenko).

Kosinski egy napjainkban már nem túl gyakori sci-fit képzelt el, melyben a világos színek dominálnak, főként nappal játszódó jelenetekkel, nagy és világos terekkel. A tökéletes forgatási helyszínnek Izlandot találták meg, ahol szinte 24 órás nappal várta a stábot, ezek a különleges fényviszonyok pedig igen hatásos képeket eredményeztek. A film egyik erőssége egyértelműen vizuális fronton keresendő, hiszen az újszerű futurisztikus díszletek, valamint a posztapokaliptikus Földön az épített és a természetes környezet keveredése kifejezetten erős képi világot eredményezett. Az alkotás vegyes fogadtatása számomra kissé meglepő, hiszen ugyan nem lett egy korszakos sci-fi, ám jó pár évet kell visszamenni az időben, hogy hasonló értelmes mozit találjunk a műfajban, ugyanakkor könnyen lehet, hogy az évekkel később felértékelődő filmek táborának egyik új tagját köszönthetjük a "Feledés"-ben.

A rendező előző produkciója esetében sem egy filmzenék terén jól bevált komponistához fordult score-ért, hanem a Daft Punkhoz, a francia formáció pedig az elmúlt évek egyik legjobb és legnépszerűbb elektronikus filmzenéjét írta meg a "Tron: Örökség"-hez. A "Feledés" esetében valami hasonló felállást képzelt Kosinski, s már 2012 nyarán bejelentették, hogy a szintén francia M83 fogja a zenét megkomponálni. A 2001-ben Anthony Gonzalez és Nicolas Fromageau alapította alakulat első albuma nem nagyon érdekelt senkit, és ez nagyjából a 2003-as másodikra is igaz volt, Fromageau ekkor ott is hagyta a kétfős bandát, így ettől kezdve Gonzalez egy személyben lett az M83. Az ismeretlenség egészen 2005-ig tartott, az ekkor megjelent "Before the Dawn Heals Us" album, ha nagyot nem is szólt, de arra elég volt, hogy turnézgatni induljon Gonzalez és a hozzá társuló zenészcsoport. A 2008-as "Saturdays=Youth" album néhány száma viszont már szélesebb közönséghez is eljutott, a 2011-es "Hurry Up, We're Dreaming" pedig már végérvényesen az élvonalba röpítette az M83-t, s a slágerlisták eleje sem lett már elérhetetlen. Gonzalez ezt a dupla albumát úgy írta meg, hogy egy nem létező mozit képzelt el, s gyakorlatilag írt hozzá egy filmzenét. Ebben a gigászi műben rengetegen működnek közre, élő hangszeres zenészek, kórusok, vokalisták, s többek között Joseph Trapanese, aki a zenekari részeket gondozta, illetve vezényelte, így volt honnan meríteni egy valódi score-hoz.

Az M83 eddigi albumain a nyolcvanas évek pop-rockjának újraértelmezését nyújtja, olykor űrzenés, funkys, jazzes, szintipopos hangulattal. Erősen dallamos, zeneként és szövegként is könnyed dalaikat már felhasználták korábban is filmekben, sőt Gonzalez eredeti muzsikákat és számokat is szállított már mozikhoz, ezek közül viszont egyedül "A lány és a farkas" Brian Reitzell-lel közösen jegyzett két tétele az említésre méltó. A rendező, bár tudta, hogy a Daft Punkkal való együttműködése megismételhetetlen muzsikát hozott létre, de azt remélte, hogy a Gonzalezzel közös munka során hasonló végeredmény születhet. Valami egyedi hangot keresett, egy olyan művészt, aki képes elmondani a történetet az elektronikus zene nyelvén. "Már a képregényem írásakor a banda zenéjét hallgattam, így gondoltam, jó ötlet lenne felkérni őket. Az M83 zenéjét frissnek és eredetinek éreztem, nagynak és epikusnak, de ugyanakkor érzelmesnek is, és ez egy nagyon érzelmes film, így úgy véltem, jól fognak passzolni egymáshoz" - mondta el a rendező a választásáról. Noha a zeneszerzés folyamatát Gonzalez irányította, de szükséges volt bevonni mellé egy társat, aki a szimfonikus részekkel és a filmzenék világával is boldogulni tudott. Kosinski a "Tron: Örökség"-be is besegítő, a "Tron: Uprising" című sorozat aláfestését pedig már önállóan jegyző Joseph Trapanese-t javasolta társszerzőnek.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy az erős nosztalgiahangulattal is operáló, popzenés M83 miért is lenne optimális választás egy sci-fihez, erre azonban a "Feledés" muzsikája gyors és csattanós választ ad, ugyanis összhatását tekintve kevés köze van a Gonzalez korábbi munkáira jellemző stílushoz. Ez a score sokkal közelebb áll napjaink tucat elektronikus filmmuzsikáihoz, mint például a "Hurry Up, We're Dreaming" dalaihoz. A "Feledés" aláfestését hallgatva a közelmúlt olyan népszerű score-jai ugorhatnak be a hallgatónak, mint "A sötét lovag", az "Eredet" vagy a "Tron: Örökség", és sajnos néha egészen kínos is a hasonlóság, így az M83 korábbi albumainál megfigyelhető kiszámíthatatlanság és klisékerülés itt kevésbé jellemző. Ám Gonzalez finom apróságokkal, valóban érzelmes megoldásokkal olyan hangulatot tudott vinni a zenébe, amitől több tétel mégiscsak hamisítatlan M83-szerzeménynek minősül - főként a 2003-as, instrumentális "Dead Cities, Red Seas & Lost Ghosts" albummal hozható fel erős párhuzam. Az analógia főként az elnyújtott űrszintihangok terén mutatkozik meg, amire elég sok példát hallhatunk a score-ban is, szemléletes trackek a "Raven Rock" vagy az "I'm Sending You Away", mely a stáblistás dal, a Susanne Sundfor énekelte "Oblivion" alapja is. Szintén az M83 sajátossága a sötét ambient, ezt halljuk a "Szárnyas fejvadász"-t megidéző "Temples of Our Gods" esetében. Gonzaleznél sűrűn felbukkannak egyre emelkedettebbé, pátoszosabbá váló, mantraszerűen ismétlődő szintifolyamok is, amihez egy idő után gyorsabb ritmus is társul, ilyesféle megoldással a score-ban a remek "StarWaves" és a "Fearful Odds", valamint a dallamos "Earth 77" szolgál. A kiemelendő pozitívumok közé tartozik még a szimfonikusok és az elektronikus zene kifogástalan vegyítése, ami a "Canyon Battle" vagy a "Tech 49" tételeket különösen hatásossá tette. Az utóbbi vége rejti egyébként a score legkarakteresebb dallamát, ez az elnyújtott szintifanfár pedig a zene legmegjegyezhetőbb pontja is egyben.

Az olyan elemek, mint a Hans Zimmer-i hajókürtszerű effekt - mellyel tele van az album - viszont annyira olcsó és lapos megoldások, hogy kis híján az egész score-t maguk alá temették. Hasonló mondható el a rengetegszer felbukkanó vonós ostinátókról is, s amikor ezek a fentebb említett Zimmer-művek hangulatával társulnak, akkor különösen bosszantó végeredmény született ("You Can't Save Her", "Radiation Zone", "Losing Control"). A "Tron: Örökség"-gel is komoly párhuzam vonható, ez olyan tételekben figyelhető meg, mint az "Odyssey Rescue" vagy a "Waking Up", a hasonlóság talán Trapanese számlájára írható.

Az aláfestés emellett hozza az M83 lüktető, vibráló, élő elektronikus zenéjét is. Nem valami steril, csupán technikai bravúrokkal operáló muzsika ez, ahol leginkább az a cél, hogy a szerzők megmutassák, mire képesek a laptopjukkal és pár zenei szoftverrel, hanem nagyon tudatos, precízen kidolgozott kompozíciók alkotása figyelhető meg. Gonzalez egyszerre képvisel egy sci-fi-zenei stílust, a végtelen űrre való muzikális rácsodálkozást, és egyszerre egy nagyon bensőséges, személyes, emberközeli hangulatot, mint amilyen a nyitány ("Jack's Dream") és a finálé ("Undimmed By Time, Unbound By Death") aláfestése is.

A score első pár meghallgatása során engem nem igazán győzött meg. Úgy éreztem, hiába van benne sok érdekes, értékes elem, a sok hasonlóság ezt gyakorlatilag elnyomja, noha ettől függetlenül kétségtelenül élvezetes zenének találtam, csak kicsit csalódtam, mert többet és egyedibbet vártam. Aztán megnéztem a filmet, amely alatt egészen elképesztő, leírhatatlanul hatásos és magával ragadó a score, joggal került a Blu-rayre egy önálló zenei hangsáv is, mely kifejezetten élményszámba megy. Kifogástalanul passzol egymáshoz a kép és a zene, ami igen ritka manapság, s így a hasonlóság itt már totálisan sokadrangú dologgá válik. A végső értékelésbe viszont egyaránt beleszámít a film alatti tökéletessége, és a CD-n hallhatóakkal szembeni felemás viszonyom. A score-ból létezik egy letölthető formában megjelent deluxe-kiadás is, mely hosszabb játékidővel bír, ám ennek meghallgatása tényleg csak fanatikusoknak ajánlott.