Hitler vezér és kancellár nem jelenik meg ebben a filmben, de itt van dr. Roland Freisler, a vérbíró. Berlinből érkezik a bajor fővárosba egy másik doktor, Goebbels utasítására. (Mentora "a náci Visinsz-kijnek" becézi e fanatikust.) Ő kiabálja túl vörös drapériák alatt vörös tógában Sophie Scholl diáklány és vádlott társai halk szavait.
A Hangyák a gatyában altesti komédiájának rendezője, Marc Rothemund most szikár és értelmes kamarafilmet készített. Sophie Schollt, a huszonegy éves egyetemistát röpcédulagyártásért és -terjesztésért bátyjával és harmadik társukkal együtt guillotine alá küldi a talpig vasba öltözött Birodalom. Sophie középosztálybeli vallásos családban nevelkedett, a keleti fronton szolgáló barátjának elbeszélései erősítették háborúgyűlöletét, Führer-undorát. Naiv volt, akár a Fehér rózsa csoportot megteremtő barátai. Röpcéduláik hatásától előbb nagy müncheni egyetemi forrongást, diáklázadást képzeltek, nagy országos elégedetlenség kirobbanását. Bár benne éltek, nem ismerték jól a közvélemény fanatikus Führer-imádatát és a lelkes vagy közönyös tömeg "vezérkövető", éljenezni szomjazó belső igényét. Közönyös egyetemista társaik sorfala között egy parancsokat túllihegő, megtapsolt szolga-portás leplezi le őket... Az ember azon töpreng, "volt-e értelme" pár ezer röpcédula terjesztéséért huszonéves fiatal embereknek a halálba zuhanni. Utólagos okoskodás: meghalni nyilván nem, de élni sem akartak úgy, hogy némák maradnak. Sophie Scholl haláláig vállalta a tetteit és nézeteit.
A film fő vonulata a vizsgálótiszt és Sophie jelenetsora. A rend és erő náci eszméjében vakon hívő kihallgatótisztet előbb felháborítja, de meg is zavarja. Ő a Pártnak köszönheti karrierjét. Neki is van egyetemista gyermeke, most megpróbál mentőkörülményeket találni: Sophie a felkínált kegyes hazugságokból nem kér.
Jó film, tiszta és erős. Ha valami mégis zavar, csak az, hogy az új feldolgozás megérdemelt sikere (a tavalyi Berlini Fesztivál díja, az idei Oscar-jelöltség), Marc Rothemund lelkes önkommentárjai mind eltitkolják: 1982-ben már két másik rendező (Percy Adlon és Michael Verhoeven) vászonra vitte Sophie és a Fehér rózsa csoport tragédiáját. Mindkét régebbi filmben ugyanaz a színésznő játszotta nagy elismerést keltve Sophie Scholl alakját. (Most, az új feldolgozásban Julia Jentsch - kiváló értelemmel és fegyelmezett átéltséggel - játssza.) Fáj az ember szíve a sorsáért. "Butaság volt halál-vállalásuk?" A béke másodperccel sem jött előbb, a Hitler- Jugend ifjú fanatikusai és a kába tömegek lelkes dübörgése, Führer-bámulata semmit nem csökkent. A történelem meg sem rezdült, minden vér folyt a maga útján. Nem tudok szabadulni görcsös kérdésemtől. "Butaság", igen... - de ha nem teszik meg, a németek és nem csak a németek - közös szégyenünk - még nagyobb volna. Attól, hogy Sophie Scholl élt és meghalt, mi, "okosok" (értsd: gyávák), mi érezhetjük jobbnak magunkat, ha akarjuk, a vetítés után is. Ilyen szomorú ez.
