Töredelmesen megvallom: némi gyanakvással kezdtem nézni a puszta címével (Lesz-e hó karácsonykor?) áhítatot árasztó francia filmet, egy ismeretlen rendezőnő, Sandrine Veysset szűzbeszédét - félve a beprogramozott moralizálástól, az ismerős sztereotípiáktól. Sokszor fulladt már unalomba Hollywood meg számos európai stúdió Jézuska-ajándéka.
Az első képsorok nem ígérnek semmi különöset. Lélekölő robot egy tanyán. Parancsokat osztogató, mogorva gazda. Szakajtónyi gyerek. Ideges hangulatok. Fáradt monotónia. Aztán kibontakozik a történet, egyszer csak megtelik tartalommal, fénnyel és melegséggel a mese, s mire elválunk a szereplőktől, magával ragad bennünket az emelkedettség katartikus ereje.
A pályakezdő Veysset vaskos realitásokból és libegő fantáziából összenőtt "sztorija" tulajdonképpen tartalmazza mindazokat a motívumokat, amelyekből a szabvány karácsonyi darabok állnak, mégis másfajta minőség: a hitet és a reményt ébresztgeti bennünk, holott "minden egész eltörött"; a kétségbeesett rohanások korában az intenzív érzelmek fontosságát hangsúlyozza.
A kérdés természetesen költői: persze hogy lesz hó karácsonykor. Az a népes és mégis csonka família, amelynek gyötrelmes évszakait és hétköznapjait a jelenetek megelevenítik, megérdemli a szép nagy pelyheket, a felszabadultságot, az ünnep boldogságát. Ami azonban a könnyes-derűs viháncolást megelőzi, egyáltalán nem rózsaszínű idill, inkább dickensi komorságot árasztó szituáció (nota bene: a Karácsonyi ének szellemében nagyon sok filmet forgatnak). A mintagazdaságnak aligha nevezhető farmon drákói szigorral irányítja főleg kiskorúakból álló csapatát a családfő, folyton pattog és gorombáskodik, később kiderül róla - hoppá -, hogy a szegényes színtér, ahol még a fűtéssel és az árammal is spórolnak, nem is az igazi otthona, mivel "törvényes" hozzátartozói másutt élnek, maga pedig, amúgy tisztességes bigámistaként, mindkét családjáról gondoskodik. Furcsa státusát - viszonynak is mondhatnánk - hét poronty ékesíti. Tudnak róluk meg anyjukról odaát, de hát állandó átjárás csak a férfi számára van a két hely között. A helyzetnek az a fonák pikantériája, hogy a vadember a brutális kifakadások ellenére kötődik a második asszonyhoz és elviseli a kicsiket (igaz, "vonzalma" egy esetben viszolyogtató gesztusba csap át), még némi anyagiakat is juttat számukra.
A Lesz-e hó karácsonykor? poézise természetesen nem a mezőgazdasági munkák részletező leírásában és az önkény megjelenítésében rejlik, hanem az önfeláldozó anyai szeretet ábrázolásában. Ennek a filmnek az igazi főszereplője az a nő, aki mérhetetlen odaadással varázsolja meghitté a prózai légkört, fáradságot nem ismerve gondoskodik imádottjairól (a kicsik hálával istenítik), minden szava simogat, de ha kell, képes tigrisként küzdeni értük.
Némi ellentmondástól sem mentes a képlet. Nem kell ahhoz rosszindulatúnak vagy feministának lenni, hogy a rokonszenves teremtés hét gyermeket vállaló áldozatán eltűnődjünk (gondoljunk bele: ő végül is csak szerető!), a kapcsolat végzetességét a szerény vallomásnál gazdagabb epizódsor hitelesíthetné - az események és összefüggések realitása mégis kikezdhetetlen. Az apa - egy nem sietős pillanatában - megjegyzi a család igazi fejének: "Szép gyerekeket csináltam neked, igaz?" Az asszony meg eteti, mosdatja, öltözteti, betakarja, megajándékozza valamennyijüket, s ha szól hozzájuk, mindig - de mindig! - bogaramnak, madárkámnak hívja őket. Nagy a különbség köztük. Az egyik szülő durván gépies, idegesítően földhözragadt. A másik - az anya - könnyedén cipeli a súlyos terheket, és szinte szárnyal.
Az elbeszélés nyelve sallangtalan. A fakó monotóniát árasztó képsorok is képzőművészeti igényességgel megtervezettek. A dokumentumszerűen pontos leírásokat izzó drámaiság fűti. Az időkoordinátákat a rendező homályban hagyta, ahogy felkínált egy-két epizódot a képzeletnek is. Dominique Reymond alakítása elementáris, a gyerekek aranyosak, a finálé megrendítő.
Értékes ajándékot kaptunk: a moziban ezzel a filmmel beköszöntött a fehér karácsony.
