Nehéz fogást találni az immáron ötödik részét számláló X-Men univerzum legújabb darabján, Az eljövendő múlt napjain. Az eddigi legképregényszerűbb rész tisztes iparos munka, ami 131 perc izgalmat és sok-sok látványos akciójelenetet – Newton Thomas Sigel és John Ottman operatőrök néhol egészen emlékezetes csinnadrattát komponáltak – tartogat számunkra, de híján van a szívnek, ami miatt nagyon szerettük Az elsőket.
Nehéz megtalálnom, hol került homok a gépezetbe, de akárhányszor átgondolom a kérdést, minduntalan arra jutok, hogy talán csak kár volt Bryan Singernek és Matthew Vaughnnak szerepet cserélnie. Míg az előző filmet a Ha/vert és a Csillagport is jegyző Vaughn dirigálta, a forgatókönyvért pedig a Superman visszatér direktora felelt, addig most a trilógia első két része után újfent Singer ült a rendezői székbe, hogy Vaughn a könyvnél asszisztáljon.
Hogy mi a baj Az eljövendő múlt napjaival? Ha ez lenne az első X-Men film, amit látok, talán nem fanyalognék, de kifejezetten csalódott vagyok, hogy a film nem tudta megugrani Az elsők színvonalát. Az utóbbi eszméletlen erős volt karakterépítésben, a mostani, készpénznek véve, hogy már ismerjük a szereplőket, szinte semmilyen figyelmet nem fordít a jellemábrázolásra, pláne a fejlődésre, teljes fókuszát a történetmesélésre helyezi. Kell persze oda az energia, mert van történés dögivel, kár azonban, hogy a szereplők többsége csak az enumeráció részét képezi. Engem kifejezetten idegesített, hogy az alkotók a kirakatba tették az eddigi összes film szinte valamennyi fontosabb karakterét, de ahelyett, hogy kezdtek is volna velük valamit, csak felpiszkálták a nézőt. Persze pont az, hogy a film nem átall egy sereg, igencsak kedvelt szereplőt háttérbe szorítani, és átengedni a terepet néhány kiemelt figurának, igencsak képregényszerű megoldás. A gond csak az, hogy míg a papír verzió esetében, miután elolvastuk egyik vagy másik hős kalandjait, a következő számban kapunk a többiekből is – a filmnél azonban ez akár éveket is igénybe vehet.
Persze nem akarok hálátlannak tűnni, tényleg tisztes munka Az eljövendő múlt napjai. A sztori szépen össze van rakva. A jövőben a mutánsok ellen őrrobotokat vetnek be, akik már az emberek életét is fenyegetik. Ahhoz, hogy megakadályozzák az emberiség kipusztulását, X professzornak (Patrick Stewart) össze kell fognia Magnetóval (Ian McKellen) és egy sereg mutánssal, hogy visszaküldjék Farkast (High Jackman) a múltba, a hetvenes évekbe, hogy az akkor éppen igencsak fasírtban lévő Charles Xaviert (James McAvoy) és Erik Lehnsherrt (Michael Fassbender) kibékítse, és rábírja, hogy akadályozzák meg, hogy Raven (Jennifer Lawrence) vérének felhasználásával elkészüljenek a gyilkos robotok. A sztori mindvégig fenntartja a figyelmünket, kifejezetten izgalmas nézni, hogyan keverednek ki hőseink a slamasztikából.
Ugyancsak elismerésre méltó, hogy a film nem kevesebbet vállal, minthogy ne csak egy Marvel történetet, hanem magát a Marvel Univerzumot vigye végre vászonra, és ezt a vállalását többé-kevésbé sikerül is teljesítenie. Már maga a témaválasztás is ezt szolgálja: a párhuzamos valóságok kérdését a képregény is igen sokszor feszegette, közel egy tucat kötetben fordította ki sarkaiból saját világát a Marvel. A történet körbeért, és újabb kalandok kiinduló szálát is biztosítja. Ami engem illet, jöhet még: az előző négy rész kerek, lezártnak tűnő egységéhez most rengeteg új kapu nyílt, ráadásul ez nem egy, az ötödik részek fáradtságával mászó, maga után csak lomha utánérzést hagyó mese, hanem egy dinamikus, új lendület, ami még messze viheti mutánsainkat – csak ha lehet, a következő résznél üljön ismét Matthew Vaughn a rendezői székbe, Singer meg maradjon csak az írásnál!
