Mit tehetünk, ha jó felépítésű és kiállású férfiú vagyunk, a nevünk Zorg, kellően nyers, mondhatni zordon tehát minden nyelven, nőnk - akiért epekednünk alkalmunk sem volt, hiszen mintegy ránk akaszkodott - észveszejtően gyönyörű és szexi és öntörvényű, ráadásul imád minket, valamint bennünk a tehetséges írót, vesztenivalónk nincsen, viszont előttünk az élet? Lendületből a lecsóba tenyerelünk, aztán haladunk korlátokat rosszul tűrő érzékeink és érzelmeink hedonista logikája szerint, meg-megrettenve nőnk ön- és közveszélyes kitöréseinek elementaritásától, bele is vetve magunkat e parttalanságba ugyanakkor. Majd pedig, midőn nőnk már veszve, megfojtjuk őt, minek következtében írói vénánk ismét csörgedezni kezd, híres írók leszünk, könyvünk Jean-Jacques Beineix rendezte filmváltozatában pedig jó felépítésű és kiállású férfiú vagyunk.
Ilyeténképpen a tartalomismertetéssel lényegében végeztünk is, mert a konkrét történések hosszú és teljes mértékben esetleges sora nem alakít a dramaturgián bármit is. Semmi "tudtam előre" típusú következés vagy végzetbe sodró eseményhalmozódás. Mondhatnánk persze: ahogy az élet úgy általában telik, esetlegességek, közbejövések meg az a kevesebb-több önfeledt átélés, megnyújtott pillanat. Tervezni, előre látni csak a szűkös kisszerűséget lehet. Csakhogy a világ véges, szemben a szenvedéllyel, amely viszont igazi természete szerint végtelen, következésképpen undorral fordul el a nyomorúságos porhüvelykedéstől.
Nos, a féktelenkedő önátadás a végtelen sziréndalú vonzásának, nyilván ez az, ami kultuszfilmmé teszi a Betty Blue-t. Tinédzserség, szerelmesség, de még egy-egy jobb ritmusú leittasodás is örökös vevőkört biztosít a történetnek, két és három órában egyaránt. Mert amúgy meg van benne sok viccesség, szép képek, lendület, vagányság és - meglepően időtálló - fiatalos korhangulat. Másfelől pedig kedvesség, sőt aranyosság, ugyanakkor meg a sikoltó tehetetlenség, az örök korlátok lázító borzalma.
Tény, hogy nem tegnap volt, amikor az 1986-os, rövidebb verziót láttam - úgy rémlik, nem volt egy kapkodás-rohanás az sem. Viszont emez, a 185 perces meg unalmas nem volt - rá kell csak hangolódni, hogy a történet mintegy real time-ban zajlik, aztán már szinte mindegy, hogy most éppen belobban egy tengerparti bungaló, tequila rapidóval csonttá issza és szénné röhögi magát a társaság, hibbant rendőr tébolyog, vagy éppen pénzt rabol Zorg - hogy miért? Csak.
A gyönyörű Betty elméjének feltartóztathatatlan elborulása pedig mindezek és minden emberi szándék, akarat fölött zajlik. Nincs mit tenni tehát: nagyobbak akarnánk lenni a világnál, közben meg mindennél kisebbek, tehetetlenebbek vagyunk. Nos, ha ezt a - mit is?, kocsmabölcsességet?, mindegy - valamit elnevezzük végzetnek, akkor ehhez viszonyítva katarzist is nyerhet, aki akar. Bár jobban teszi, ha megelégszik annyival, hogy jól elbámészkodott, elpihengetett, kényelmes helye volt egy szép, tiszta, kényelmes fotelban, az előtérben pedig kulturált kávézó üzemel, ízlésbeli kifinomultságot sem nélkülöző kávé- és csokoládéfelhozatallal, és amúgy is milyen remek dolog, hogy újranyílt a régi Duna mozi, a belvárosi, ahol majd mindenféle régi jóságokat láthatunk.
