Csendes, békés amerikai város, igazi amerikai emberekkel. Itt él Charlie (Jim Carrey) a galamblelkű motorosrendőr. Tiptop egyenruha, flott motor, békebeli nyájasság. Ő a városka balfékje, szivatások és ízetlen tréfák céltáblája. Hiszen a kedvesség igenis visszanyal. S a jó bolondot még az ág is húzza, főleg ha felbukkan esküvője után egy néger-törpe-limuzinsofőr, ki a friss arát és bamba hitvesét megajándékozza három kakukkfiókával, majd le is nyúlja a nőt. Ám Charlie jámborsága is véges, s egy szép napon megszületik Hank, a másik én. Aki perverz, rámenős, piás pasi, aki megfizet mindenért. Aztán megjelenik Irén, a bajbakerült szőke lány, kit cserbenhagyásos-gázolással gyanúsítanak. Így hivatalból botlanak egymásba: Hank viszi vissza Irént a tetthelyre. Útközben azonban színre lép néhány gengszter, egy díjnyertes tehén, egy műfütyi és egy üveg viszki, s minden összefügg mindennel. Charlie és Hank pedig rákattannak Irénre, s meg is küzdenek érte, ebben segítségükre van Hipó az albínó, és a három kakukkfióka. S a végére is maradnak egypáran.
A filmet a Farelly-fivérek jegyzik, kiknek neve ismerősen csenghet, hiszen ők készítették a mára már kultfilmmé vált Dumb és Dumber című opuszt is. A rendező-forgatókönyvíró testvérpár mesteri precizitással építi filmjeit, melyek bonyolult szövésűek, szerteágazók, de nem unalmasak, hanem poént-poénra halmozva viszik a történetet. Ezek a poénok pedig nem a filmek egyszeri csattanásai, végig jelen vannak bennük. S harsányságukkal, gusztustalanságukkal, obszcenitásukkal jellemzői és kritikusai az új évezred emberének. Ehhez a remek pároshoz pontosan passzol Jim Carrey, ki mindig tud újat mutatni. Fokozni tudja a fokozhatatlant, betegre röhögtetni a megfásult közönséget. A színész, ki az Ace Ventura óta sikert-sikerre halmoz, nem tudja (talán nem is akarja) megismételni magát. Új gesztusokat, fintorokat agyal ki, csavarja testét-arcát. Ő az új idők komikusa, ki a bamba és ostoba paródiakorszak után képes igazi játékot és személyes ízt vinni a filmekbe. Hiszen nem csupán extra módon idióta, a harsány külső mögött finoman formálja a rábízott karaktereket.
Az Én és én meg az Irén (melynek címe kivételesen magyarított változatban szellemesebb!) jól ötvözi a klasszikus vígjáték-szituációkat és az abszurd, groteszk poénokat. Nincs benne olyan helyzet ami ne válhatna nevetségessé. S ez a nevetségessé tétel ítélet, pálcatörés a nyárspolgárok felett, kik csupán a látszatért élnek. Így a film gusztustalansága mögött egy érzelmes, romantikus szál búvik meg, ám itt a beteljesedéshez nem patetikus helyzetek sora, hanem a kétértelműség útja vezet.
A film görbe tükröt tart a világ elé, éppen ezért gyomor kell hozzá: a poénok végett és a poénok végett. Felszabadult nevetés és felszabadult undor. Ez egy olyan világ, ahol már a műpénisznek is szimbolikája van.
