Mielőtt felhúznák a függönyt, már halljuk a tyúkok éktelen rikácsolását. Amikor pedig elénk tárul az üres szín, szembesülünk azzal, hogy Baudricourt várkapitány tyúkjai csupán kétdimenziósak (bár a jelenet végére előkerül egy élő állat is). KRITIKA

Ez a felütés éppúgy megelőlegezhet egy frivol, teátrális, ironikus előadást, mint egy puritán, lényegre csupaszított játékot. Nem kell sokat várni arra, hogy kiderüljön: az utóbbiról van szó. Erősen teátrális, a szöveget vizuálisan ellenpontozó jelenetet legközelebb az előadás végén látunk majd, addig a vizualitást és a játékötleteket háttérbe szorító, a díszletelemeket gyakorlatilag mellőző, erőteljesen a szöveg kibontására, értelmezésére koncentráló és azt szinte kizárólag a színészi alakításokon keresztül megvalósító előadást nézhetünk. Nádasdy Ádám új fordítása gördülékeny, mai szóhasználatot tükröző, de minden erőltetett szlenget nélkülöző szöveg, mely jól segíti a lényeg kiemelését. Mert Alföldi Róbert nemcsak a látványos megoldásoktól tartózkodik, de a szövegértelmezés terén sem a könnyen kínálkozó irányba mozdul el. Nem ábrázolja a politikai alkukat ördögi manipulációként és nem fókuszál a szélsőséges nézeteket képviselő tökkelütött egyházi és világi tisztviselőkre sem. D’Estivet és Courcelles bigott vallási fanatizmusa legfeljebb röhejes, de Stogumber ostoba sovinizmusánál, rasszizmusánál is jóval riasztóbb Cauchon püspök emberségnek álcázott, több politikai érdeket párhuzamosan szem előtt tartó ravaszsága, s még inkább az Warwick gróf gátlástalan, nyers, cinikus érdekérvényesítése. Ám mindegyiküknél hátborzongatóbb az elvi alapú autokráciának az az ideologikus hevülettől fűtött, de politikai pragmatizmussal is jócskán átitatott krédója, melyet Lemaitre atya, az inkvizítor hosszú monológja fejt ki. Ha a világ valóban így működik, szinte érthető a többiek gyávasága, opportunizmusa, kisszerűsége. Ezzel a világgal szemben Johanna egy szál magában áll – még akkor is, ha ezzel nincs tisztában. Alakjának idealizálásától tartózkodik az előadás: nem földre szállt angyalt látunk, nem szentet, hanem olyasvalakit, akivel szemben eleinte mi is éppoly tanácstalanok vagyunk, mint azok a darabbéli szereplők, akik találkoznak vele. Nem lehetünk biztosak abban, hogy nem egy tébolyult pásztorlánykát látunk-e. Ám a megszállott tekintet mögül előtűnik a transzcendencia vezérelte kiválasztottság biztos tudata, a mosolyogtató együgyűség mögül a józan paraszti ész és metsző logika, a magával ragadó személyiség mögött pedig láthatóvá válik a gyámolításra szoruló ember is. Hogy Johanna valóban hallja-e a hangokat vagy sem, szinte lényegtelen: zsigerileg idegen tőle a világ, amelyben él, és sugárzó személyisége valószínűleg éppen ezt a „másságot” tudja elemi erővel közvetíteni azokhoz, akik mellé állnak. Ám a világ előbb-utóbb visszaáll a maga kerékvágásába, s Johannának törvényszerűen pusztulnia kell. Sőt, még emlékének is, mint azt a több, egymásra épülő, hatásos játékötlettel megvalósított és alaposan megkurtított utójáték is bizonyítja.

Ez a kurtítás egyébként a darab más jeleneteire is ráfért volna; a metszően okos, de kissé túlírt szöveg főként az első felvonásban egyszerűen soknak tűnik. A látványos teátrális ötletekről lemondó rendező pedig ezúttal nehezen teremt atmoszférát, az első jelenetek így csak nagyon lassan telítődnek feszültséggel. S csaknem mindvégig érezhetőek a ritmus döccenései is. Nem javítják az összképet a puritán stílusba kisebb lékeket ütő ötletek sem. Az egy-két poén kedvéért színre hozott laptopok például határozottan feleslegesnek tűnnek, a színház „rajongóinak” (a színlap használja ezt a kifejezést) biodíszletként történő alkalmazása pedig súlyos, de a színészek által sikeresen legyőzött hendikepje a tárgyalási jelenetnek. (Természetesen nem a civil közreműködőkkel van a baj, sőt, hogy a civil megszólalás mennyire hatásos lehet megfelelő kontextusban, arról éppen az utójátékban megjelenő, Johanna boldoggá, majd szentté avatásáról értesítő mai hivatalnok-politikus alakítójának tökéletesen eltalált civilsége győz meg. De ha a civil jelenlétnek nincs jelentése, jelentősége, legfeljebb gesztusértéke, akkor egyszerűen esetlennek hat.)

Amikor azonban a rendezői értelmezés konzekvens logikája és a színészi alakítások ereje áttör a ritmus akadozásának és az atmoszféra hiányának problémáin, igazán meggyőző jelenetek születnek. A színészi alakítások között előfordulnak korrekt, a szerepkonvenciókat többé-kevésbé lefedő szerepformálások is (mint például Bodrogi Gyula ravasz róka reimsi érseke, Szabó Kimmel Tamás egy pontig hűséges Dunois-ja, Nagy Zsolt egyszerű gondolkodású, transzcendenciától kevésbé érintett várkapitánya, Szatory Dávid naiv emberséget képviselő Ladvenu szerzetese), de az izgalmasabbak azok, melyek a konvencióktól többé-kevésbé elszakadva jelölik ki az értelmezés kereteit. László Zsolt higgadtságát mindig megőrző, következetes inkvizítora a magától értetődő, saját igazában bizonyos hatalom megtestesülése. Földi Ádám nemcsak a trónörökös kiszolgáltatottságát és alkalmatlanságát játssza el, de Károly rokonszenves, kamaszos lezsersége mögött érezteti gerincének maximális hajlíthatóságát is. Znamenák István Stogumber atyája nem a szokott vértolulásos idióta, hanem zsigeri rasszista, akit indulat fűt ugyan, de nézeteit megfontoltan építi a politikai diskurzusba. Kulka János nem Warwick hűvös cinizmusára, távolságtartására helyezi a hangsúlyt, hanem az ebből a cinizmusból táplálkozó eltökéltségre és érzéketlenségre. Fodor Tamás pedig a lelkiismeret szavára nyomokban még emlékező, ám a lelki üdvöt a földi érdekkel ügyesen párosító, nehezen kiismerhető politikusnak mutatja Cuchon püspökét.

A legösszetettebb személyiség - áttetszőnek tűnő egyszerűsége ellenére is - maga Johanna. Bánfalvi Eszter formátumos alakítása élesen eltérő színeket, árnyalatokat kopíroz egymásra: a Lány tudatlansága és lefegyverző okossága, végtelen naivitása és bölcs előrelátása, hagymázos képzelgése és tántoríthatatlan hite nem ellentmondásnak, hanem egy komplex személyiség integráns részének érződik. A színésznő színpadi ereje, szuggesztivitása hitelesíti Johanna kivételes, megmagyarázhatatlan kisugárzását, mely éppúgy érvényesül akkor, amikor szűk szoknyájában, esetlenül kerülgeti Baudricourt tyúkjait, mint amikor fiúruhában, szinte kopaszra vágott hajjal, alig elbírt karddal hadonászva indul csatába, vagy amikor, immáron megégetése után, végképp mindenkitől magára hagyva, meztelenül kucorogva értesül szentté avatásáról. Rémülten csodálkozó tekintete, végső elhagyatottsága szívbe markoló. Ami talán betudható némi – az emóció irányába tett - engedékenységnek is ebben az inkább az értelemre hatni kívánó, konzekvensen felépített, s hiányosságai, problémái, egyenetlen intenzitása ellenére is fontos előadásban.