Az Utolsó vacsora címmel nem a bibliai jelenetet akarod megidézni, mégis elkerülhetetlen, hogy a közönség ne erre, és a számtalan ezt feldolgozó kulturális produktumra (pl. Da Vinci-freskó) asszociáljon. Szándékos játék ez a mitológiával, a nézői elvárásokkal?

GB: Hogy mit is mond egy művészi alkotás, az még egy jó költemény esetében sem fejezhető ki szavakkal, gondolati úton. Gondolati síkon sok mindent körbejártam, de ne ragaszkodjunk a múlthoz, a leírtakhoz… Sztereotípiák nem lesznek. Szeretem eldobni, továbbvinni, továbbgondolni a tényeket…Valahonnan elindultam, aztán, hogy hová jutottam el, azt majd megfejti a közönség. Van, mikor túlszárnyalok valamin, félek, hogy ez most megtörtént, de nem bánom, mert a fantázia határtalan. Úgy gondolom, hogy minden, amit létrehozunk, a „gyermeki” emberhez szól, aki a világot érző-akarati, akarati-érző módon fogadja be. Rengeteg érzés lapul bennünk, ezt kell kinyitni, engedni, hogy kibontakozzon, nem elzárni, elfojtani. Egy művészi alkotást, főleg amit én szeretnék létrehozni, azt érzéssel kell befogadni. „A tánc érzéki öntapasztalás. A titkos tükör és a néző szeme közti feszültségben kel életre. Aki meg akar mutatkozni, annak mozdulnia kell. Aki fel akarja tárni önmagát, annak táncolni. Aki táncol, tüzet gyújt, fénylik bentről kifelé. És ennél a világosságnál a néző megérintheti önmagában azt az ismeretlent, aki a titkos tükör előtt áll.”

A táncot mint rítust, illetve kommunikációs csatornát definiálod. Rítusok a Te előadásaid is? Közös elemi tapasztalatokat keresel a közönséggel?

GB: Úgy gondolom, hogy a művészet a régi szakrális élet utójátéka, ahol minden érzelemteli volt. Közönség nélkül nincs előadás, minden hatással van rám, a figyelem, a közös koncentráció segít, igyekszem, hogy végig velünk maradjanak. Csoda lenne, ha velünk tudnának UTAZNI, a „semmibe”, a bizonytalanba, a megfoghatatlanba... Csak egy alfa, meditációs állapotra van szükség, nem kell keresni a mindennapi értelmet, nem árt az önmagunkban való elmerülés, mikor nem azt vizsgáljuk, hogy mit hogyan, miért tettünk, hanem csak létezünk.

Erotika, érintések, bezártság: az ösztönvilág vágyait és félelmeit tematizálod. Az Utolsó vacsorában az éhség érdekel, melyet "nem enyhíthet kenyér és bor". Miféle éhség ez?

Ösztönvilág mélysége, ami izgat. Sokféle éhség van, ezt majd a néző személyesen eldönti. Szerintem ahány ember, annyi féle értelmezés lehet, de pont ezt szeretem… Nem konkretizálni szeretnék, csak elgondolkodtatni…

Egy interjúdban azt mondod, a tánc nem öncélú mozgás, üzenetet közvetít. Van verbálisan megfogalmazható "üzeneted"?

GB: Ez a mű egy folyamatot ír le, ahogy ezt a közismert, vagy nem is annyira közismert téma mondja. Öt képből, nekem öt napból áll. A képek ilyen tartalmi mondanivalókon, inspirációkon nyugszanak: A csoda, mint a tanítás egy különös formája. Nem a bűvész látványossága, hanem a véglegesség felismerése. „Kelj fel és járj” – de nem az a csoda, hogy a béna, a halott felkelt, hanem az, hogy a mester szava végérvényes. Nem „talán” meggyógyulsz, nem „ha követsz” jobban leszel, hanem: kelj fel és járj (mert már egész vagy). A magyarázó tanítás és a csoda együtt munkálkodnak. A mester megengedi, hogy a tanítvány elsajátítsa a tudást és „teszi” egyből tudóvá. Az öröm: az elsajátítás. Hogy van szárnyam az csoda, de hogy megtanulok velük röpülni, az tanulás. A negyven nap a pusztában. Az a belső küzdelem, ami a kísértéseken (önfelismerés) keresztül elvezet az önismeretig. A Máté-féle szövegben található a híres, „sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak” mondat, ami meglehetősen sok fejtörést okozott és okoz ma is.

A János-akta Krisztus-himnusza

(Részlet)
A tizenkettes szám odafönt táncot lejt Ámen
A mindenség az, amiben ő táncol Ámen
Aki nem lejt táncot, nem tudja azt, ami van Ámen
Menekülni akarok, és maradni akarok Ámen
Ékesíteni akarok, és ékeskedni akarok Ámen
Egyesülni akarok, és egyesíteni akarok Ámen
Házam nincs nékem, és házaim vannak Ámen
Helyem nincsen nékem, és helyeim vannak Ámen
Templom nincsen nékem, és templomaim vannak Ámen
Lámpás vagyok néked, aki meglátsz engem Ámen
Tükör vagyok néked, aki értesz engem Ámen
Kapu vagyok néked, aki zörgetsz engem Ámen
Ösvény vagyok néked, rajtam vándorlónak.
te pedig, aki követed táncomat, lásd meg önmagadat bennem, aki szólok …

Az Utolsó vacsora nem meglepő módon összművészeti előadás "tánccal, zenével, vizualitással". Itt hogyan kapcsolódik a zene és a vetítés?

GB: A vetítés ebben a műben egy „lehelet” - így fogalmaznék: egy éteri kép, ami nem kötődik korhoz, időhöz, csak pusztán a természethez. A mű 5 képből, nekem 5 napból áll. Minden nap más zene szól, minden nap más történik, de mindegyik nap épül a másikra. A környezettel kezdődik, és a halállal, a megfagyással ér véget. A zene közös kitalálása, megszületése olyan, mint egy filmzene írása, ahol minden hangulatra megvan a pontos eszköz; fontos az időzítés a csöndek, testünk, lényünk hangjai. Az egész munkafolyamat egy nagyon intim, bensőséges állapotot igényel. Ha a természetet összehasonlítjuk a művészettel, mindkettő az észleleti világban tapasztalható. Ebben a műben a természetnek, környezetnek nagy szerepe lesz, mind a zenében, mind látványban.