Az a baj, hogy Philippe Harel nem gondolt semmit, pedig mozijában minden egyéb stimmel, helyenként túlságosan is. Köztünk szólva, pont egy ilyen dolgozatnak állna fene jól egy kis fésületlenség, meg, mint mondtuk, az éca. Így ami lett, ügyes retró, semmi több, karcsú, mint a lepkeszárny.
Az úgy van, hogy ha előzetest adnak az Eurosporton egy bicikliversenyből, akkor előszedik a régi tévé- és híradófelvételeket, s azokból eszkábálnak figyelemfölkeltő klipet. Vicces trikóban tekernek a tegnapi vadak, fekete-fehér héroszok, a Kannibál és a nagy Fausto. Egy ilyen pár másodperces izé kétségtelenül inspiratív, olyan dolgokat is az ember eszébe juttathat, hogy ha retrót akarsz csinálni, kiskomám, föltétlenül az országúti kerékpározás tárgyköréből meríts, mert az csuda látványos üzem. A retró meg semmi más, mint látvány, bár én ismertem egy embert, aki órákig volt képes a Megáll az idő mondanivalójáról osztani az észt - följelentettem. Galambom, fölhívom a legkedvesebb jelmeztervezőm, Öcsivel föltúrjuk a közeli utcákban lévő bútoros bizományikat, ennyi csak a hangulat. Szűk levegő.
Harel, ha nagyon akarom, mindezek beismerésével kezdi, ami szép, de túlspilázza, ami snassz. ´ is összerak egy ilyen klipet, megmutatja a Kannibált, amit később igyekszik megspórolni (egy tarkót látunk, és a szereplők Eddy Merckx nevét óbégatják), és a nagy Faustót, akcióban, ha ugyan, szóval vérző fejjel, meg minden. Az okos fiú nagy vagy nagyobbacska bukásokból - ezt figyeljék - állított össze egy csokorra valót. Hogy megüzenje a nyomorult, miszerint ez a szcéna még a félisteneknek sem fenékig habos sütemény.
Copi emlegetése (a nagy Fausto) annál is helyénvalóbb, hisz a biciklimozi egy nagyobb szabású tévételjesítménye volt a róla szóló nekifutás (A nagy Fausto), Bruno Ganz egy vak trénert adott benne, barátom. A trénerre itt is oda lett figyelve, juj. Retró a retróban, Daniel Ceccaldi az ábrázolni kívánt kor - most már mondjuk ki végre: a hetvenes évek - keresett, ám szigorúan a másodvonalhoz tartozó komikusa, tragikomédiák tipikus balekja, azt olvastam ezekről, hogy keserédes, csókolom a kezit innen is.
Szögezzük megint le, Harelt az országúti kerékpársport csak mint látványosság érdekli, ha a műtörténeti elhelyezés kötelező lenne, nem is A nagy Faustót emlegetném, hanem A veréb is madarat, bár azon lehetett nevetni, Harel szénné finomkodja a vicceit, olyanok azok, amin illik röhögni, egészen pontosan: kuncogni, mint amikor a filmszemlén leveszi az úri közönség, hogy a roma polgármestert a nőügyeiről híres klasszika-filológus adja a neves rendező leszbikus tárgyú, mélyen liberális alapvetésében. Ez meg kell a fenének. A veréb, emlékeznek, az úgy kezdődik, hogy Budapest-Bécs bicikliverseny van, a kis Kabos Hegyeshalmon vagy valahol (Záhony nem lehet) talán egy rettenetes ballonban gunnyaszt egy kapualjban, s miután elhalad a peloton, lelöki azt a rémes kabátot, és nemzeti dresszben, fehér, piros és zöld csíkkal a mellyin csatlakozik. A nyilván elmebeteg határőrök meg állnak a sorompónál és olvassák az áthaladókat, hogy aztán, ha betelt a létszám, lekapcsolják az utolsót, aki onnan ismerszik meg, hogy viszi a bányászlámpát és persze nem Kabos, hanem a híres osztrák bajnok (defektje volt Tatabánya fölött, bár a film nem ennyire részletező), ezt persze egy Békeversenyen nem lehetett volna megcsinálni, nem: lehetett volna, csak minek, ismertem egy embert, Csehszlovákiába akart disszidálni, följelentettem.
Az Eurosporton úgy megy, hogy állandó szpíkere van az országúti biciklinek, nem a kimondott szakterülete, de ért hozzá, évek óta rajta van a szakanyagon, tényleg büfé. És van mellette egy igazi szakelem is, speciel ő tényleg biciklista volt, mielőtt újságíró. Gondolom, ez a cuccban az Euro. A forgalmazóban meg az a Budapest, hogy a film fordítója mellé sajnálták a pénzt egy ilyen szaksegítségre (tényleg, mennyit kérhetett volna), így egy csomó (kis csomó) baromságot sikerült kiírni a vászonra, de aki a biciklis szakzsargonban otthonos, ugyancsak ingerszegény életet él.
Jó, elmondok egyet Harel viccei közül, meg kell szakadni. Az első versenyen egy Trabant a fölvezető kocsi, a másodikon egy Wartburg az egyik kísérőkocsi, a harmadikon pedig egy bakfiskorú néző egy Volga motorházáról, hoppá: élvezi a viadalt, még látunk három további Trabantot, mondtam is Gizinek, ha jön egy Pobjeda, én kimegyek. A film végén nem győznek a jók: maradtam.
Harel a reménytelen esetet, a névtelen barmot, hah: a mezőny egy tagját választja hőséül. Visszataszító fráter, kétségtelen, de biciklistát adó színésznek elmegy, tök úgy néz ki, mint Andrei Tsmill, a 2000-es flandriai körverseny győztese, belga vesenyző. Volt már szovjet is. Meg ukrán. A szülei szerint moldáv, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy Harel kedvtelve mutat igazi versenyhelyszíneket. Van ennek az 1913 óta évente sorra kerülő flandriai körnek egy rázatós szakasza, az a filmben is majdnem olyan jó, mint a sporttévén.
A hősi marhának hogy, hogy nem, a Mont Ventoux (ejtsd: monvantu, te is) lejtőjén kellene bemutatnia a nagyhalált, mert a kerékpársport mocskos és korrupt, a doppingolás pedig kötelező benne, valamint feudális hierarchia uralkodik ott, csak az győzhet, akit megmondanak. Az anyám kenyerit, ez mind megtudható a moziból, de miért kéne játékfilmekből informálódni, ez a mozi az ingpulóverről és az anorákról szól, ott meg hiba nincs.
Régen volt ilyen, hogy Sportfilm-fesztivál a Híradó moziban, ma már Híradó mozi sincs, de csak minálunk négy sporttévé jön be, a nagyanyám parabolára spórol, alighanem följelentem.
