A Kiképzés rendezője nagyívű tanmesét akart forgatni, de csak unalmas kliséparádé jött össze neki. A Brooklyn mélyénben egy karakter nincs, akivel azonosulni lehetne, ennyi önsajnálatba menekülő, idegesítő alakot egy rakáson még soha nem láttunk egy filmben.
A rendőrfilmet mint műfajt nehéz megújítani, amit el lehetett mondani erről a foglalkozásról, azt a nagyok már elmondták. Sydney Lumettől Scorseséig minden jelentős rendező elkészítette a nagy vászonra széles mozdulatokkal felfestett háttérben finom ecsetvonásokkal ábrázolt rendőrtípusokról szóló filmjét, láttunk már korrupt rendőröset, beépülő rendőröset és nyugdíj előtt álló, a farmra szaró rendőröset is, igaz mindezt egyszerre, két óra tíz percben még nem.
Antoine Fuqua pont ezt hozta össze nekünk egy forgatókönyvírói verseny fődíjasának fércmunkájából. Michael C. Martin terméke pont olyan, mintha három rendőrös tévésorozat bevezető epizódjának a vázlatát jól összegyúrta volna, és kész, meg is vagyunk, még időre is stimmel a dolog, hiszen háromszor 42 az 126 perc. A három fonalat két jó színészre (Ethan Hawke és Don Cheadle) és Richard Gere-re bízták, ők amit lehetett, kihozták a dologból, de túl sok mindent nem lehet egy olyan karaktertől várni, mint mondjuk Gere nyugdíj előtt álló egyenruhása, aki iszik, a melóba már belefásult, mindennap öngyilkos akar lenni, és egy kurva a csaja.
Hawke most forgatott másodjára Fuquával, de míg a Kiképzésben ő volt a zöldfülű, itt már felvehette magára Denzel Washington levetett bőrkabátját és fukszait, hogy drogdílereket rabolhasson le, mert a háza, a benne élő öt gyerekkel meg az ikrekkel terhes, asztmás feleséggel együtt penészedik, és a költözéshez pénz kell. Szépen is néznénk ki, ha minden lerobbant házban élő rendőr így gondolkodna, ugye. A harmadik szálon Don Cheadle, az örök szomorú arcú fekete ember beépül a dílerek közé, de a meló az agyára megy, mint Donnie Brascónak, és ki akar szállni, mert már nem is tudja, mi a jó meg a rossz, hogy még egy klisét elsüssünk, és nem, nem hozzuk fel az elvált feleséget, mert nem lenne fair.
A film látványvilága viszont kiváló, Brooklyn az a része New Yorknak, ahová mostantól biztos, hogy nem fogok elmenni. A legtöbb jelenetet valóban ott vették fel, ahol játszódnak, kint az utcán, a kockaházak tövében, mert ott is vannak tízemeletes betonkockák, csak nem szürkére, hanem vörösre vannak festve, de a lépcsőházak, a lift és a játszótéri dühöngő mind stimmel, mintha a debreceni Fényesudvarban forgattak volna.
Ami még pozitívumként megemlíthető, az az iszonyú depressziós zene, ami egy percre nem hallgat el, és minden egyes képkockáról azt sugallja, hogy itt mindjárt történik Valami Nagyon Nagyon Rossz. És történik is, az ilyen filmekben, ilyen környékeken és a Drót című sorozatból átszipkázott mellékszereplők asszisztálása mellett fegyver nem maradhat csendben, szíven lőtt dílerek és rendőrök tántorognak jobbra-balra, és köpnek vért a kamerába.
A három történet halad, haladgat előre, a főszereplők nem ismerik egymást, az Ütközések című Oscar-díjas filmhez hasonlóan csak véletlenül találkoznak össze, egészen az elkerülhetetlen végkifejletig, aminek kimenetelét a film felénél simán meg lehet tippelni. Az 50. és a 110. perc között nyugodtan lehet szundikálni egyet, mert csak abból maradunk ki, ahogy Gere csaja a lába közét törölgeti egy kendővel egy alaposabb kúrás után, illetve Wesley Snipes és Ellen Barkin mellékszerepeiből, akik egy kis életet ugyan visznek a vásznon zajló borongós melodrámába, de igazság szerint csak újabb klisékkel gazdagítják az amúgy is tekintélyes felhozatalt. 4/10.
