Igaza van annak a nézőnek, aki a dunaújvárosi díszbemutatón a nevetéstől még könnyes szemmel felállva azt mondta, Koltai Róbert legújabb filmvígjátékán meglátszik, hogy színész rendezte. Színészeire csupa poénos, hálás szerepet írt (Nógrádi Gábor társaságában), a legjelentéktelenebb figurának is adott legalább egy sanszot a közönséghódító felcsillogásra. Valóban, Koltai három és fél mozifilmrendezés után is rendíthetetlenül színész maradt a rendezői poszton is, nemcsak abban, hogy nagy gonddal és szeretettel választ színészt, hanem a lehetőség határáig hagyja is valamennyiüket, hogy játsszanak, hatásra törekedve, akárha erős karakterizáló vonásokkal is. Az a műfaj, amelyben dolgozik, az a könnyed iróniával átszőtt, bolondos-szomorkás komédia, biztonságosan el is viseli ezeket az élénk színeket. A Csocsó, avagy Éljen május elseje! című filmje arról is szól, hogy Koltai bízik abban, a közönség az ő kedvenc színészeire szívesen bemegy a moziba, és hogy csalódás nélkül jöjjön ki onnan, maga mellé egytől egyig olyan kreatív tehetségű kollégákat választott fő- és alszerepekbe, mint Gáspár Sándor, Máté Gábor, Básti Juli, Kováts Adél, Stohl András, Zenthe Ferenc, Pogány Judit, Kern András és a többiek.
Csocsó régi ismerősünk Koltai korábbi filmjeiből. Ő az a slemil, életvidám kisember, aki a maga lágynak látszó figurájában nagyon is szilárd hősiességet hordoz. Egy hol agresszíven, hol csak kordába terelően érdes kor aszkétikus diktátumaival szemben a személyiség, az élet igenlésének hősiességét. Akár vállfaárusként (Sose halunk meg!), akár fociedzőként (Szamba), akár -mint most - az oroszt épp csak "da-nyet"-szinten hadrikáló orosztanárként, ez a slemil kisember valami lényegeset nem hajlandó feladni önmagából, még ha a korparancs minduntalan visszalökdösné is őt az engedelmes sorba. Nevezhetjük ezúttal ezt a zord kora ötvenes évek Magyarországába, annak is a közepén épülő Sztálin - pardon - Acélvárosba átültetett svejkségnek, mégiscsak arról van szó, hogy egy bohémlelkű kisember mindenen túl igyekszik megőrizni magában az álmait és az emberarcot.
Mondhat-e újat filmkomédia az ötvenes évekről A tanú után? Nehezen. A Csocsó nem újat, hanem embermesét mond az ötvenes évekből. A mese menetét olykor éppen ez az emberportrékra összpontosuló túlzott figyelem (vagy egy átgondolt meseszerkezet hiánya) zilálja szét. Az önmagukban jól felépített, a humorra és poénra kihegyezett, hatásos jelenetek mögül időnként eltűnik a mindent összefogó, továbblendítő, feszültségteremtő motívum, amitől tétjük van a legapróbb mozzanatoknak is.
Színészileg amennyire Koltaié, legalább annyira Gáspár Sándoré is ez a film. ÁVH-s tisztje pszichoanalitikai tanulmány a hatalomba és a mögötte megbúvó, állandó rettegésbe beletorzult korkreálmányról. Ugyanígy döbbenetes teremtmény Básti Juli (előéletében tán kápóként kitanult) ÁVH-s alkalmazottja. Pedig szívből nevetünk rajtuk.
