"Jönnek a britek" – hangzott el 1982-ben az Oscar-gálán a Tűzszekerek – természetesen brit – forgatókönyvírójától. S noha egy évre rá a tényleg rádupláztak a Gandhival, a nagy bejövetel elmaradt. 30 évet kellett várni, de ennyire brit téma talán soha nem volt Oscar-közelben, mint A király beszéde. S ha az amerikai filmakadémia is olyan jó ízlésről tesz tanúbizonyságot, mint oly sokan már idén – többek közt a BAFTA, vagy az Amerikai Rendezők Céhe ítészei –, akkor a britek tényleg megjöttek.

Szeretem a deskriptív, történetet lelövő címmel ellátott filmeket, amelyek azonnal beavatják a nézőt a sztoriba, s így egy nagy lendülettel az egész egyszernézhetős, slusszpoénokra építő hollywoodi dramaturgiát a sarokba söprik. Pláne, ha történelmi filmről van szó, mert így a sztorialapú forgatókönyv utolsó méregfogát is kihúzzák, s nem a Nagy Fordulatra várva vacogjuk végig a filmet, hanem el lehet merülni a színészi játékban, a párbeszédekben, a képekben. Egyszóval: a Filmben – ami nagy szó manapság. Ilyen kis gyöngyszem A király beszéde is.

A film Albert yorki herceg, későbbi VI. György angol király (Colin Firth) életének egy szeletét mutatja be, egész konkrétan az 1925. október 31-i Wembley stadionbéli beszédtől az 1939. szeptember 3-i, a II. világháború kezdetét jelentő rádiós beszédig. Az 1925-ben játszódó nyitóképekben főhősünk dadog. A beszéd kínszenvedés – számára és a közönségnek is. A rádió aranykorában a királyi család tagja nem dadoghat, így Albert herceg logopédushoz kezd járni, ahol méltatlan módon kavicsokkal próbálkoznak megjavítani hibáját. Miután sikertelenül próbál meg mindent, felesége (Helena Bonham Carter) inkognitóban meglátogat egy Lionel Logue nevű embert (Geoffrey Rush), aki elvállalja a kihívást, hogy megtanítja beszélni a leendő királyt. Ez az – uralkodó és beszédterapeutája közti – sztori adja a film gerincét, miközben a háttérben gyorsan lepörög 15 évnyi történelem.

A film két óráig tartó vibráló elevenségét a két figura (és az őket alakító színészek) közti feszültség adja. A párhuzamokkal és merőlegességekkel való játék magasiskolája ez, a kontrasztok filmje: a király sikertelen uralkodóként, beszédhibája miatt. Logopédusa ellenben hihetetlenül jó rétor, de színészként sikertelen. Colin Firth visszafogott, szenvedő, csak néha-néha kirobbanó királya is szöges ellentéte Geoffrey Rush joviális, pimasz, harsány beszédtechnikusának (s az már csak hab a tortán, hogy az ausztrál logopédus szerepére ausztrál színészt választottak). A királyi palotából egy-egy vágással Logue lepattant, omladozó falú lakásán találjuk magunkat, de a film nem esik abba a régi csapdába, hogy a gazdagok boldogtalanságát helyezze olcsó ellentétbe a szegények boldogságával. A kontrasztok ellenére itt mindenki emberközeli, ahogyan Geoffrey Rush már az elején ki is jelenti: számára a király már csak Bertie marad – s ha nem tetszik, fel is út, le is út.

Ennek az emberközeliségnek köszönhetően érezzük át azt a hatalmas nyomást, ami a királyra nehezedik: nemcsak a saját sorsáról van szó, hanem egy egész birodaloméról. Amelynek minden polgára tágra nyílt szemekkel várja a szép beszédet. Nem az okosat, nem a jót – hanem a szépet; és szépen felfeslik a hercegi ruha, feltűnik mögötte a gyerekkori traumáktól gyötört, az uralkodást a fenébe kívánó ember képe. Mondhatnánk, hogy talán túl szimpatikussá is lesz a király ebben a folyamatban, de a film nem is akarja azt az illúziót kelteni, hogy korhű dokumentumfilm lenne: a klasszicizáló hatást a nyelvi humoron kívül például Danny Cohen operatőr gyakran használt széles látószögei is ellensúlyozzák, ami egy finom groteszk ízt kölcsönöz a pompás buckinghami belsőknek és a premier plánoknak egyaránt. S noha az alkotók a 20. századot soha nem engedik a "beszédfejlődés" elé tolulni, több filmre való hihetetlen történelemdarabka elevenedik meg a háttérben, az öreg V. György királytól kezdve annak elsőszülöttjén keresztül (aki egy amerikai nő miatt lemondott a trónról) egészen Hitler (sokkal hatásosabban szavaló) nyomulásáig és Winston Churchill figyelmeztető szavaiig.

Az ív tehát, amit a film bejár, a nyilvános beszédet jelöli meg egy uralkodó legfontosabb próbájaként, s ilyen szempontból kitűnő krónikája a megszólalásra, megjelenésre talán túl sokat adó 20. század politikájának és közéletének, s nem utolsósorban jó tanulsággal, tükörrel is szolgál számunkra, 21. századi polgároknak is, akik naponta követjük az angol királyi család viselt dolgait a bulvársajtóban. S nem utolsósorban oázist jelenthet a családi, romantikus és szuperhősös filmektől megfáradt mozibajáró számára is precíz, finom dramaturgiájával, túlzást mellőző, részletgazdag képeivel és nagyvásznon régen tapasztalt színészi összejátékával. Nagyszerű film, s ha a világháború torokba-gombócos kezdetével is ér véget, roppantmód feldobja az embert: köznépet és monarchát egyaránt.

A mindeddig jószerivel ismeretlen Tom Hooper rendező tehát igencsak magasra állította magának a mércét, az Oscartól függetlenül is. És kapnék az alkalmon, hogy ezúttal üzenjek a még mindig kiváló produceri szimatú Weinstein-tesóknak is: ne szedjétek ki a király káromkodásait a filmből! Ha a történelmet nem is, de a művet megcsonkítanátok vele. S ha a brit királyi családot nem zavarta, hátha a mélyen tisztelt amerikai publikumot sem fogja.