Az irodalom és a film békés kapcsolatának, egymásra utaltságának számos jelentős mozidarabot köszönhetünk.
Nagyjából három csoportba oszthatjuk a prózai vagy drámai művek motívumai nyomán forgatott alkotásokat. Ritka eset bár előfordul , hogy remekek támadnak újjá remekként a vásznon (Érik a gyümölcs, A kutyás hölgy, Szindbád). Gyakran képeskönyvet lapozhatnak előttünk a rendezők (az álomgyárakban többnyire Jókai és Verne, de még gyakran Tolsztoj "olvasata" is ilyen). És az is megesik méghozzá sűrűn , hogy az adaptáció csupán hangulatokat és mozzanatokat képes felidézni az ihlető írásból.
Albert Camus regényeiről sok mindent mondhatunk, azt aligha, hogy filmszalagra termettek. Igaz, a Közönyt 1967-ben vizuális nyelvre fordította Luchino Visconti, a neorealizmus apostola, vállalkozása azonban nem hozott maradéktalan sikert. "Kevesebb a film híradása Camus üzeneténél" írta kritikájában Sándor Iván a Filmvilág hasábjain. Hiába: nehéz, sőt szinte lehetetlen a modern francia szómágus mondatainak mögöttesébe behatolni. Más a sztorit megeleveníteni, és más egy mentalitás pszichológiáját ábrázolni. Ami azt illeti, A pestis sem kínálta a látvány attrakcióit Luis Puenzo számára, akit az izzóan politikus és bátran kritikus szellemiségű Hivatalos változat után méltán kapott szárnyára a világhír. Az 1947- ben született opuszban a hagyományos cselekmény úgyszólván másodlagos elem, de nemcsak emiatt látszott istenkísértésnek a régi rendezői álom megvalósítása. Ez a Camus-vízió ugyanis tömény bölcseleti értekezés. Parabola a járványról, a veszélyről, a kiszolgáltatottságról, a tehetetlenségről. Egyáltalán nem kinematografikus alapanyag. Mint különleges szellemi produktum természetesen így is hálás lehetőségeket nyújt a fantázia játékaihoz és a belső történések analíziséhez (középpontban az emberi függőségek szövevényes rendszerével, a társadalmi földindulás állapotrajzával). De bármennyire istenkísértő a feladat, megértjük az argentin művész ambícióját.
Mi maradt meg Luis Puenzo míves kompozícióiban A pestis világából? Elsősorban és mindenekelőtt a szorongató atmoszféra, a bizonytalanság nyomasztó élményének sokkja. A tér- és időkoordináták megváltoztak. Az eredeti elbeszélésben egy észak-afrikai város hátborzongató hétköznapjairól olvashatunk, a moziverzióban viszont Dél-Amerika a helyszín.
Az alapszituáció persze azonos: a betegség terjedése, a ragály megfékezhetetlensége, az ebből adódó bajok, bonyodalmak, őrületek, képtelenségek. Oran városában dr. Bernard Rieux bubópestist diagnosztizál. A hatóság arra szólítja fel milyen ismerős a cinikus gyakorlat! : a pánik elkerülése érdekében tartsa a rossz hírt titokban. A férfi erre nem hajlandó. A település vesztegzár alá kerül. Két idegen:
Tarroux, egy televíziós operatőr és Martine, egy riporternő Oranban reked. Az előbbi szenzációt remél az élménytől, kolléganője, viszont szeretne kijutni a karanténból, ezért illegális lehetőségeket vesz igénybe. Minden összekuszálódik, a pokoli körülmények közepette csak a rossz és a rosszabb esélyei közül lehet választani. Váratlan és tragikus kifejletbe torkollik a szörnyű agónia.
A pestis mívesen esztétizáló, tüllfinom hangulatokat és véres valóságrészleteket egyaránt felvonultató, túlcizellált leírásokban bővelkedő film. Stílusa megragadó (Felix Monti operatőri munkája igényes), a rendező feszültségteremtő tehetsége dicséretet érdemel, ám tagadhatatlan: a súlyos gondolati tartalom gyakran szimpla verbális köntösbe öltöztetett. Luis Puenzo erőfeszítései ellenére jobbára illusztratív az érzelmek csapongásának rajza, a kitörési kísérletek stációinak bemutatása. A színészek igazi Camus-figurák. William Hurt arcalkatával, habitusával kifejezetten ilyesfajta sorsdrámák átélésére termett. Illúziókeltő a robusztus Raul Julia, a rezignált Robert Duvall, az energikus Sandrine Bonnaire is.
