Bár Budapest Berlin, Brad Pitt pedig béna ügynök a Kémjátszmában, Robert Redford ravaszdi pillantásai megnyerik a hidegháborút.
Ha az emberiség jelentős százaléka a kémek munkáját nem akrobatikus kalandokkal és a "Nevem Bond. James Bond" mondatokkal kitöltött, kaszinós esték soraként képzelné el, akkor bizony kiderülne: vannak béna ügynökök, elszúrt akciók, felesleges áldozatok, és maguk az elhárítás bizniszben utazók sem feltétlenül fess fiatal dzsigolók.
Lehetnek például ráncos, szürkezakós öreg rókák, mint amilyet Robert Redford alakít a Kémjátszmában. Aki a klasszikus módszerekkel játssza ki rossz szándékú főnökeit, és aki egykori tanítványa (Brad Pitt) megmentéséért küzd, miközben felidézi a vele eltöltött, sikeresnek egyáltalán nem mondható éveket a kémkedés aranykorából, a hidegháborúból.
A következő nézőtípusoknak ajánlható a Spy Game: aki szereti a titkosszolgálati rafinériákat, trükköket, aki kíváncsi egy "öregen is jóképű" kliséből kilépő Redford-filmre, és aki szeretné a Szabadság-hidat Kelet-Berlinben tudni. A tavalyi, háromhetes budapesti forgatásból ugyan nem sok látszik a filmben, hiszen az üzletfeliratokat, nyolcadik kerületi utcákat sötét gomoly takarja a jelenetek többségében, ráadásul kevéssé megemészthető, miért beszél Csuja Imre és Szervét Tibor németül, ám az Astoria szálló tetején forgatott párbeszéd helikopteres fényképezése tényleg hatásos. Ráadásul elmorfondírozik a kelet-európai lélek: mennyire keveset számít egy film európai visszhangja, hiszen a berlininek beállított budai vár a német és a magyar közönség együtt csendülő kacaját váltja ki. Tony Scott rendező csak legyint: a nagy bevétel úgyis Amerikából jön, ott meg úgyis tökmindegy.
A film azonban nem fércmunka, bombasztikusra vágott, realisztikus flashbackek sora Vietnamban, Bejrútban, Berlin-Budapesten, amelyekben Brad Pitt egyáltalán nem domborítja a szuperkémet, csupa elszúrt akció, tehetséges, de érzelmektől befolyásolt lúzerként jelenik meg, végül az általa megvetett, hideg, de rutinos Redford menti meg. Sablonoktól nem mentes a sztori, mégis vérbő politikai krimi, stílszerű a zene is.
És egy vitakérdés a fórumozóknak: vajon a nyolcvanas évek közepén, a háború idején lehetett-e viszkit kapni a muzulmán Libanonban?
