Az eddig jobbára mérséklet sikerű vígjátékokkal, illetve néhány drámával (köztük a Golden Globe-os Little Voice-al) jelentkező ír Mark Herman a holokauszt új nézőpontú feldolgozásával próbálkozik technikailag tökéletes kivitelezésű, ám olykor kissé érzelgős, máskor naiv, de a dráma súlyát megrázóan érzékeltető legújabb filmjében.

A holokauszt-filmek fogadtatása
Egyre több vád éri a holokauszt-témakört feldolgozó filmeket, hogy igyekvő jó szándékuk ellenére, ma már sokszor éppen az ellenkező hatást érik el. Már több generáció nőtt fel azóta, hogy zsidó vallású, származású embertársainkat az emberiség legcinikusabb és legőrültebb ideológiája nevében milliós tömegben irtották ki a külön erre a célra kifejlesztett csúcstechnológiájú haláltáborokban. Ezek a generációk sokszor épp ennek köszönhetően nem is ismernek zsidó embereket, a mozikban azonban látják az emlékezet és a "soha-többet-ilyet" szándékával készült filmeket, ám sokan elhíve bizonyos politikai szónokok és földalatti zugideológusok számító és paranoid szólamait, a filmeket egy feltételezett globális összeesküvés részeként hazugságnak, csak kicsit enyhébb esetben profitorientált hollywoodi giccsnek gondolják. Azt hiszem azonban, egy ekkora tragédia feldolgozása nem nélkülözheti a megindultságot, a képeknek sokkolnia kell a nézőt, különben mi végre bolygassuk hatmillió ártatlan ember emlékét, tény azonban az is, néhány alkotás túlzott igyekezetében olykor már olyan erős hatásokat, effektusok használ, hogy az némelyekben elutasítást válthat ki. Az ambivalens véleményeket tovább táplálja egyes radikális zsidó körök vélekedése is, miszerint a holokauszt ügyét hagyják meg a zsidóknak, ne hígítsák azt vásári szörnyoperetté, hatásvadász kacattá. Az érdeklődő, átlagos moziközönség -azért mégis a túlnyomó többség- viszont úgy működik, ha vidám, szórakoztató filmet lát, akkor nevet és szórakozik és másnap jókedvűen végzi munkáját, ha komoly, megrendítő drámára ül be, akkor megrendül és a katarzis megtisztító ereje által talán jobb emberré válik a továbbiakban. Persze, csak akkor, ha a film is jól van megcsinálva.

Technikailag és részleteiben tökéletes
Mark Herman filmje, A csíkos pizsamás fiú, mely a forgalmazó szerint teljes egészében Magyarországon forgott. A film első harmadában, a cselekmény szerinti Berlinben játszódó jelenetekben a figyelmes szemlélődő fel is ismerhet bizonyos budapesti városrészleteket, már ha ismeri Budapestet. A film ebből a szempontból újabb példa arra, hogy büszkék lehetünk fővárosunkra, hiszen a Thököly úti villasor akár Berlinben is lehetne, az Opera és a környező utcák szintén. Jó operatőr kell s semmi más, egyből kellemes, bájos és lakható hellyé válhat e kutyapiszkos, málló vakolatú, rosszkedvű város. Benoit Delhomme ilyen operatőr, aki látta A zöld papaya illatát vagy a Velencei kalmárt, az tudja, képes atmoszférát teremteni. Berlin békés, joviális világával szögesen ellentétes a láger és a mellette lévő parancsnoki villa temetői hangulata, a lágert sejtem, hol találták, a villára azonban nincs tippem. Empire-be oltott szecesszió, bauhaus felhangokkal, egy ravatalozó és egy bunker keveréke, itt lakik a láger az eszméhez lojális rideg ura. A film korabeli hitelét erősítik az aprólékos műgonddal összeválogatott kellékek, edények, szobrok, propaganda-plakátok, ruhák, babák, sőt még a kis srác focilabdája is. Kicsit zavaróak azonban az ékes angolsággal előadott dialógusok, valamint hogy egy SS-tiszt búcsúpartiján jazz szól (sic!), amit angolul (sic!) énekelnek. Azt elfogadom, hogy angol film angolul beszél, de a dalbetét és a zene lehetett volna német, már csak a hitelesség kedvéért.

Korrekten megformált karaktereket
produkálnak a kevéssé ismert, de közel sem ismeretlen színészek. David Thewlis (pl. Teljes napfogyatkozás) apa-figurája igazi rideg, céltudatos, az érzelmeit a sírig titkoló német SS-tiszt, míg a hű feleségből az igazságra ráébredve férjét elhagyó érzékeny nőt a Téglából ismerős Vera Farmiga alakítja. A két fiút alakító gyerekszereplő alakítása nehezen kritizálható, nincs is rá ok, de a Shmuelt játszó Jack Scanlon szemében mintha azt is látni, tudja mi történik, mi történhetett akkor és ott valójában. Persze, a másik srác, Bruno éppen ezt nem tudja, de hát erről szól a film, így az ő alakítása is pontos. Láthatunk még nagyszámú magyar színészt és civilt statisztaszerepben, derekasan helytállnak.

Mindent összevetve
Mark Herman filmje egy szépen, igényesen kivitelezett, becsületes alkotás, mely gyermeki szempontból szembesít a holokauszt problematikájával. A végkifejlet ismerős, fájdalmas és megrendítő. Bruno egy SS-tiszt fiaként és igazi németként felfedező akar lenni, de a haláltábort fedezi fel, s benne egy zsidó fiúban a barátságot találja meg. Ám e barátság törvényszerűen csak tragikus véget érhet, ilyen kegyetlen a történelem. Herman a gyermeki motivációkat kissé szögletesen, naivan ábrázolja, mint ahogy azt is, amikor a gyermekek ráébrednek, megértik a láger valódi célját. Hasonlóképpen naiv az igazságra ráébredő anya-szál is, itt bizony olykor túláradnak az érzelmek. A film vége azonban szikár, az utolsó képek erősek, kegyetlenek és hatásosak. Mint a Zyklon B.

Kinek ajánljuk?
- Boncáknak, valamint Boncák barátainak.
- Emberi történeteken megrendülni tudóknak.
- Emberi történeteken megrendülni akaróknak.

Kinek nem?
- Holokauszt-tagadóknak.
- Kikapcsolódni vágyóknak.
- Dühöngeni vágyóknak.


7/10