Rengeteg pénz, jól futó karrier, nagy sikerek; sok ember álmodik olyan életről, amilyen Walter Blacknek (Mel Gibson) megadatott. A hódkóros története azonban épp azt hivatott példázni, hogy mindez közel sem minden. Van, ami ezeknél is sokkal fontosabb, mint például a család, az egészség… és egy jó forgatókönyv.
A depressziójából és szuicid hajlamából egy hódbáb segítségével szabadulni próbáló családapa történetéből készülhetett volna akár idióta vígjáték is, ám az első filmes forgatókönyvét jegyző Kyle Killen remekül érzett rá egy komolyabb dráma hangvételére. Így a rendezőként mintegy tizenhat év után visszatérő Jodie Fosternek lényegében csak annyi dolga maradt, hogy megfelelő színészeket találjon az egyes karakterek megformálására, és hátradőlve hagyja, hogy mindenki végezze a dolgát.
Több direktori munka legalábbis nem igazán látszik a kész művön: a szerkesztésmód klasszikus, nincs semmiféle látványos truváj, vagy különös rendezői húzás, ami miatt az egyéni kézjegy vádja érhetné Foster kisasszonyt. De lehet, hogy ez nem is baj; ő csak követi a nagy könyvben leírtakat, ugyanerre inti a szakmájukat szintén nem ma kezdő stábtagokat, és persze játszik.
Ráadásul az egyik főszerepet, és nem is rosszul. Persze a fő színészi elismerés nem neki, hanem a címszereplő (sic!) Mel Gibsonnak jár, aki úgy látszik, az utóbbi időben kezd végre rájönni, hogy kiöregedett már a keménykedő akcióhős szerepéből. Meggyőzően alakítja a bábjával teljesen azonosuló, és ezáltal megkettőzött személyiséget felvevő családapát, aki görcsösen igyekszik visszalopni magát felesége (Jodie Foster) és két fiúgyermeke szívébe.
A rutinos színészpároson kívül olyan fiatal tehetségek tűnnek még fel a filmben, mint a mindössze huszonkét éves Anton Yelchin (Star Trek, Terminátor – Megváltás), valamint a még nála is fiatalabb, idén a hazai mozikban már kétszer is bizonyító Jennifer Lawrence (Winter’s Bone – A hallgatás törvénye, X-Men: Az elsők). A szereplőgárda és a jó alapsztori tehát teljes mértékben adott ahhoz, hogy jó filmet láthassunk, és nyugodtan kimondhatjuk, hogy azt is látunk, ha adunk egy esélyt A hódkórosnak.
Arra azonban senki ne számítson, hogy felhőtlen vigyorral az arcán lép majd ki a moziteremből. Meglehet ugyanis, hogy eleinte viccesnek hat, ahogy főhősünk magában beszélget, kezén egy elnyűtt bábot mozgatva, és hogy szó szerint egyetlen percre sem válik meg tőle, legyen szó akár fürdésről, akár cégvezetői munkájáról, vagy épp házassági évfordulóról; ám a kezdeti kuncogások a történet előrehaladtával eloszlanak a nézőtérről, és helyüket átveszi egyfajta kényelmetlen érzés a látottak miatt, majd pedig a felismerés, hogy a következő potenciális hódkórosok talán épp mi magunk vagyunk.
