A híres japán rendező filmjei közül már több eljutott kis hazánkba. Így van ez a legújabb művével is, melynek címe egyszerűen ennyi: Bábok.
Az alkotás a címét a nyitójelenetről kapta, melyben bepillantást nyerhetünk egy hagyományőrző japán bábelőadásba. A téma: a szerelem. Sokszor a legfájdalmasabb érzés, tudat ezen a világon. De a legszebb is egyben. Ezt próbálta megmutatni nekünk, és sikerült is.
Ebben a filmben nincsen akciójelenet, nincsenek kommandósok, se késő-középkori mátrixozó lovagok. Ez egy egyszerű film, egyszerű, mint a címe. Bábok. Mennyit mindent jelenthet ez az egy szó. Sok mindent, csak úgy, mint a szerelem. És pont ezért nem is olyan egyszerű, mint elsőre tűnik.
A film legfőbb eszközei az érzések, melyek minden emberben kialakulnak egyszer. Tiszták, mint a hó a film zárójelenetében. Olyan mértékben hatott rám, hogy a moziból kijőve is borzongtam a látványtól. Hiába, sokak szerint a legszebb tájak a nap szülőföldjén vannak. És ezt a rendező be is bizonyítja nekünk.
Nem egy pergő film, épp ezért van ideje megmutatni a világ szépségeit. Nem kapkodja el a dolgokat, hagyja, hogy a néző rendesen megnézze magának a vásznon látható képet. Mintha az operatőrrel karöltve ecsetvonásokkal hatottak volna a fényérzékeny anyagra. A képek láttán a katarzis élménye kerülgetett, és ezt az érzést nem a táj váltotta ki belőlem. Megfoghatatlan kontrasztot teremtett azzal, hogy a szerelem legfájdalmasabb formáját a legmegragadóbb, legfestőibb táj elé helyezte. És ez az érzés nem csak a hegyeken-völgyeken forgatott képkockáknál van jelen, akkor is átjár, mikor a kocsijuk mellett ülnek az éjjeli parkolóban. A megvilágítás, a fények.... A fotóművészettel ellentétben
Kitanonak rendelkezésére állt a mozgás. Madarak, autók, falevelek és sok más apróság vonja magára az ember figyelmét. A filmben nagyon fontos szerepet kapnak a háttérhangok, és sokszor a csendé a főszerep. Külön köszönettel tartozom a zeneszerzőnek is, bár elég kevés helyen tudta megmutatni nagyságát.
A szereplők mind egytől egyig fontos karakterek. Itt nincsenek fölösleges személyek, mindenki jelentős a mesterien kapcsolódó három szálban. A legjobban a főszereplő lány szemei maradtak meg bennem.
Gyönyörű nő, tényleg egész testében majdnem tökéletes. De a szemei. Két hatalmas barnás-feketés kör, mely kitölti az egész szemgolyóját. Lenyűgöző, és egyben fájdalmas, mikor először látjuk sírni. A könnycsepp a szemében csak fölnagyította a szembogarát, és ahogy kifakad a szemhéja alól, rögtön kisebbnek látjuk azt.
Egy szó, mint száz: Takeshi Kitano egy élő mester. A pergő amerikai akciófilmekhez szokott szemeknek kicsit unalmas lehet a cselekmény, hiányozhat a fülsiketítő rockzene, de mindezek ellenére 113 percet borzongtam végig, és kisírt szemekkel távoztam a moziból. Lassú, de annál szebb jelenetek... Mindenkinek ajánlom, aki kicsit komolyabb történetre vágyik.
Életem legszebb és legszomorúbb filmje: Bábok.
