Rögtön benn vagyunk a sűrűjében, egy japán báb-előadás közepén. Különleges, egész alakos bunraku-bábokat látunk, egy reménytelen szerelem történetét. Zenei ritmusra mozgatják a figurákat és magas, éneklő hangon szólaltatják meg őket. Egy férfi és egy nő: alaptörténet.
Maga a film valójában a bábelőadás után kezdődik. Mintha most visszájára fordulna a mese, és az emberek szórakoztatnák a bábokat. Három pár históriája fonódik egymásba. Három soha be nem teljesülő szerelem története. A rendező nem állít semmit, csak mesél. Nem mondja meg, ki a hibás, ki a jó vagy a rossz. Egyik sem jobb a másiknál, egyenlően szenvednek. Érdekes az is, amint a szomorú sorsokat kommentálja két civil alak, két barát, akik teljesen Rosenkrancz és Guildersternként viselkednek. A Hamletben is megállnák a helyüket.
A Shakespeare-párhuzam természetesen nem a vak véletlen műve, hiszen az egyik történet Csikamacu Mozaemontól származik, akit a japán Shakespeare-ként tisztelnek hazájában. A kettős szerelmi öngyilkosságot regélő történetet a tokiói Nemzeti Bábszínházban is játsszák a bunraku sajátos eszközeivel.
Valódi rendezői film a Bábok. A forgatókönyvet is a rendező, Kitano Takeshi írta és ő is vágta a mozit. Korábbi filmjeiben még színészként is fellépett. A művészetet, és így az életet is több nézőpontból közelíti meg, ami érződik filmjében is.
Kitano Takeshi szelíd érzékenységgel nyúl a szerelem témájához. Különösen veszélyes a téma, hiszen a filmek túlnyomó többsége erről próbál szintén szólni. Úgy mond újat, hogy közben a néző nem érzi egy nagy dobás részesének magát. Teljes természetességgel lehet a Bábok történetébe illeszkedni és átérezni a szereplők egyszerre éteri és ugyanakkor hétköznapi fájdalmát.
Kiemelkedik a három történetből az összekötözött koldusok élete. Ez a szál a magja a filmnek, ehhez képest él a többi vonulat. Minden jól kezdődött: két fiatal szerelmes, akik nemes egyszerűséggel eljegyzik egymást. A szülők azonban közbeszólnak és a fiúnak gazdagabb, befolyásosabb családból származó menyasszonyt szemelnek ki. A fiú belemegy a "cserébe", de súlyosan megfizet érte. Esküvője napján korábbi menyasszonyának barátai jönnek el hozzá, hogy hírül vigyék neki az elhagyott lány öngyilkossági kísérletét. Szerencsére a lány nem hal bele, de idegileg összeomlik, katatón állapotba kerül. A vőlegény szó nélkül hagyja ott az összesereglett vendégeket és feldíszített menyasszonyát, hogy kedveséhez siessen a kórházba. Magához veszi a lányt: így együtt lépnek ki az életből és kezdenek el céltalanul, otthontalanul bolyongani a világban egy vörös kötéllel összekötve. Arcuk, szemük, testük a fájdalomról beszél. A megbocsátás kereséséről. Felejthetetlenül szép és egyben torokszorító is a film utolsó beállítása, melyben a szerelmespár egy sziklából kiálló fán lóg élettelenül. Nem optimista a vég, a film szerint nincs kiút a saját önző butaságunkból és a véletlenek útvesztőjéből.
Érdekes a film időkezelése is, mert egyszerre haladunk előre is a történetekben illetve érzékeljük a múlt eseményeit. Linearitás és flash back - technika összebékül KitanoTakeshi filmjében. Olyan az egész, mintha kivetítenénk az emberi agy működését: nem lehet különválasztani a megtörtént dolgokat az éppen történőktől és a jövőbeni, vágyott eseményektől. Az idő teljessége szűrődik át a filmen.
Furcsa, beszédes csend uralja ezt a mozit. A szavakkal egyenértékű az arc játéka, a szemek beszéde. Nincsenek felesleges képek vagy hangok. Kiforrott, nagy művészet a Bábok, miközben bárki számára élvezhető, érthető. Hosszas elemzéseknek kell még tárgyalniuk a filmben felbukkanó motívumokat, apró utalásokat, a szimbólumok hálózatát. Elsőre legyen elég a film szépsége és magával ragadó egyszerűsége. Egy kis japán csoda.
