Ha a lengyeleknél a 70-es, 80-as években erkölcsi nyugtalanság mozijának nevezték az erősen moralizáló, társadalmi rétegek problémáit fájdalmasan bemutató alkotások együttesét, akkor Fliegauf Benedek Dealer című remekét nyugodtan nevezhetjük az erkölcstelen nyugalom mozijának. Egyébként jó tudni, hogy számottevő kritikusi vélemények a 35. Magyar Filmszemle legjobb alkotásának a Dealert nyilvánították, annak ellenére, hogy "csak" a rendezői és a legjobb forgatókönyvnek járó díjat vihette el.

A legnagyobbak között
A Dealer kapcsán muszáj egy kicsit belemerülnünk a filmtörténetbe, kikerülhetetlen, hogy megkeressük az elődöket, hiszen Fliegauf Benedek egy olyan hagyományhoz nyúlt vissza és tett hozzá túlzás nélkül mondva maradandót, mely hagyomány a vágás nélküli hosszú kameramozgás bevezetésének köszönheti létét.

Egy elképzelt iskolában
A hosszú kameramozgást ma már a komolyabb iskolákban is Jean Renoir életművének bemutatásakor emlegetik először (nem pedig Jancsó Miklós nevéhez kötik egyedüliként). Persze leginkább képzeletbeli középiskoláról beszélhetünk, ugyanis a valóságban a mozgókép- és médiaismeret tantárgy keretében a legjobb esetben is csak a médiáról esik szó felszínesen, ügyetlenül, ha esik, bár az is igaz, hogy a rajztanárból gyorstalpalón átképzett "médiatanárnak" a mozi történetéhez köze nincsen. (Na de az elhibázott mozgókép- és médiaismeret oktatás bevezetésének tárgyalása helyett maradjunk inkább a filmtörténetnél.) Jean Renoir után legközelebb akkor tanítható a hosszú kameramozgás által elért esztétikai hatás elemzése a filmtörténetben, amikor Michelangelo Antonioni legjelentősebb művei kerülnek napirendre, majd a magyar új hullám kapcsán Jancsó Miklós életművének tárgyalásakor. Később, amikor eljutunk Tarr Béla munkáihoz, aki szintén a hosszú kameramozgások nemes hagyományához nyúlt vissza, és most már Fliegauf Benedek Dealere is a tananyag közé kell, hogy tartozzon, ha komolyan akarjuk venni magunkat. Nézzük meg alaposabban, hogy miről is van szó!

Elidegenedés, magány, kommunikációképtelenség
Renoir használta először az 1934-es Toni című film befejező jeleneténél a hosszú kameramozgást úgy, hogy az már esztétikai élményben részesíti a nézőt a mai napig. Aztán Antonioni követte a szereplőit leginkább előröl kocsizással hosszan-hosszan, vágás nélkül a lét elviselhetetlen ürességét, monotonitását bemutatva, vagyis az elidegenedést, a magányt, a kommunikációképtelenséget. (Egyébként a hosszú kameramozgáshoz mára már végletesen hozzátapadt az elidegenedés, a magány, a kommunikációképtelenség fogalma, vagyis egy szóval a közöny.) Mindezt Jancsó Miklós azzal egészítette ki, hogy a diktatúrák, a társadalmi elnyomó gépezetek, az erőszakszervezetek fogalmaihoz társította a vágás nélküli hosszú kameramozgást, és már-már a végtelenségig fokozta a belső vágást, vagyis inkább a szereplők járkáltak ki és be a képmezőbe. Aztán jött Tarr Béla, akinek szereplői már a saját tudatukban mászkálnak a hosszú kameramozgások révén, és most Fliegauf Benedek, aki úgy mutatja be a kábítószeresek vallási áhítattól emelkedett egyben alaposan összemaszatolt világát, hogy közben a végképp önmaga körül bezáruló világot is ábrázolja. Méghozzá úgy, amint megfojtja magát ennek a világnak az összes lakosa, és látjuk, ahogy vergődnek, fuldokolnak, látjuk őket szinte kegyetlen egyszerűséggel ábrázolva. Üres tekintetű csontvázak egyensúlyoznak a filmben a lét perifériáján. Az embernek már sírni sincs kedve.

Kizökkent az idő, és már úgy is marad
Mindezt a hatást többek között úgy éri el Fliegauf Benedek, hogy a vágás nélküli kameramozgást kiegészíti azzal, hogy szereplőit körbekocsizza. Ezzel egy olyan hatást ér el, mintha a néző keringene a szereplők körül, mintha egy vidámparki repülő-forgó valamiben ülnénk, ráadásul egy olyanban, ami idegesítően lelassult. Mondjuk ki végre: a rendező tökéletes pontossággal ábrázolta a kábítószeresek életének ritmusát, sőt a filmet nézve, egy idő után mi is átvesszük ezt a lelassult időkezelés általi feszült állapotot, úgy nézünk, mint egy drogos, sőt, a szörnyűségek láttán, úgy is reagálunk, vagyis lassan és fásultan. Fásultan és lassan, és már ahhoz sincs kedvünk, hogy megvakarjuk a fülünk tövét. Közönyösökké lettünk - ébredünk döbbenetes álmunkból.

Szimbólumok rengetegében
A Dealer alapos megértéséhez feltétlenül szükséges, hogy nyitottak legyünk arra, hogy szimbólumok megfejtésével bajmolódjunk. (Amúgy is kevés manapság az ilyen igényesen és elegánsan kódolt műalkotás.) Ráadásul Fliegauf nem azok közé a művészek közé tartozik, akik öncélúan és valamiféle gusztustalan szellemi arisztokráciával teszik szándékosan érthetetlenné és befogadhatatlanná a nagyközönség számára művüket, hogy ezzel is felsőbbrendűségüket és arroganciájukat hozzák a nagyközönség tudtára palástolva fantáziátlanságukat, műveletlenségüket és kisebbségi komplexusukat. Fliegauf úgy kódolja művét, hogy az a figyelmes befogadónak szinte önmagától nyílik meg (vagyis könnyen dekódolható). Ám mégis szörnyen bonyolult és többrétegű. Ha az ember belekezd, jó ideig nem szabadul attól, hogy eme filmecskén gondolkozzon. Ezt nevezem én eleganciának.

Nem lehet a gödörből kijutni
A film cselekményét tekintve arról szól, hogy a dealer (vagyis a kábítószer elosztásáért felelős legkisebb "hal") meglátogatja ügyfeleit, ha azok magukhoz hívják némi kábítószer vásárlásának okán. Remek cselekmény, a bringás dealer miközben bejárja ügyfeleit, mi, a nézők szép lassan betekintést nyerünk a kábítószer élvezők birodalmába. Láthatunk például egy apát, aki lapáttal ás, rendületlenül ás, kitartóan ás, állhatatosan, sőt szívósan a Dunának homokos partján, miközben öt-hat éves csemetéi az egyre mélyülő gödör szélén állva nézik apukát, aki kissé ideges is, mindeközben várja az újabb drogadagját persze. A gödörből kikiáltott mondatai révén (ez is milyen szép: a gödörből csak a hangját halljuk, apukát nem látjuk, szóval a kikiáltott mondatok révén) megérthetjük, nagy a probléma, apuka nem tud apuka lenni. Nem tud a társadalom által elvárt szerepnek megfelelni, de próbál ő, próbál, próbál ő, próbál, ás is rendesen, akár a tudattalanjában ásna, hol meglelheti a választ kérdéseire, hol meglelheti nyugalmát apuka, bár félő, gödörből többé ki nem jön ő, mert olyan mély lesz ez a gödör, ahonnan már kifelé nem vezet út többé.

A pokol tüzébe égve
A film azt is alaposan az emlékezetünkbe vési, hogy zajok és zörejek rengetegében élnek a drogos barátaink, kifinomul az eltompult hallás, fölerősödik, ami eddig hallhatatlan volt, sőt önmagunk belső zenéje is a maga teljességében tárul föl, s ezzel az őrület határára kerülhet az ember, mert ezt a zenét nem lehet kikapcsolni. A Dealer egyik igazán kifinomult dramaturgiai fogása az, hogy folyamatosan hallunk valami zajt, amiről nem nagyon lehet tudni, mi az. Csak a film legvégén lesz teljesen világos, hogy a szolárium hangja ez, melyben hősünk szénné fog égni önszántából, rituálisan, mintegy bűnhődés gyanánt. Micsoda szimbólum a film végén a kikapcsolhatatlan szolárium, melybe belefekve a pokol örök tüzében perzselődhet a bűnös miután szembesült bűneinek következményével. (A kamera legutoljára tesz még egy félkört a dealer körül, a hátát mutatja - vagyis azt, ahogy hátat fordít az életnek -, majd azt látjuk, ahogy a szoláriumba fekszik, egy vékony fénycsík marad már csak a képen és a csukott szoláriumban fekvő test, majd a filmben először hátrálni kezd a kamera, mintha menekülne, mintha a pokol tüzében örökké égő bűnös bemutatásában már nem lenne kompetens.)

Apa anya apa anya apa anya apa anya apa anya?
Szorosan ide tartozik az a jelenet, melyben igazán megutáljuk a filmbéli dealert. Két matematikus kamaszlány lakásába pillanthatunk be egy csöppet első komolyabb drogozásuk utáni délutánon. Az egyik lány az őrület határán számol reménytelenül, keresi a számokban az élet értelmére a választ, a mindenek fölött álló összefüggést, Istent keresi talán, a mindent megoldó egyenletet. A barátnője pedig teljesen megzakkanva mormol valamit, melyet a jelenet egészében nem tudunk pontosan kivenni, megérteni vagy meghallani, de ebbe most ne menjünk bele, mert messzire vezet. Ám amikor fókuszál a kamera, a zaj és zörejek kaotikus világa értelmes egésszé áll össze: a lány az apa és az anya szót ismételgeti öntudatlan állapotban - reménytelenül. "Apa anya apa anya apa anya apa anya apa anya?"

Az anya nélküli generáció
A múlt szövedéke is fölfeslik csöppet, megtudjuk, hogy a dealer anyja kiesett az ablakon annak pucolása közben a panelház magasából, azóta is sérült a járda, leginkább pocsolya található ablakon kiesett anya általi homorulatban. Az apa megbolondult tehetetlenségében: látta mindezt, nézte szerencsétlen gyerekestül, sőt nézi szerencsétlen nap mint nap, megy ez a mozi folyamatosan a fejében, olyan ő már, akár egy drogos. A barátnő meg valójában drogos lett, bár a dealer nem adott neki, viszont ő kilopta a zsebéből. Kemény, kemény kérdés: felelős-e az, aki bár nem ad, de a zsebében a kemény drog, ami onnan kivehető. (Hangsúlyozandó: a film a kemény drogokról szól, heroinról leginkább, melyet vénásan injekcióval adagolnak a függők.) Aztán gyermeke is van dealer barátunknak, életének utolsó napján tudja meg persze, esély is lenne a kislány, menne is a drogos anyukától, aki már ellátni képtelen a gyereket, de az anya nem adja, a dealert hibáztatja elromlott életéért. Van még a filmben barát is, aki éppen elvonáson van, kapcsolatra képtelen állapotban. A dealer végkép egyedül marad. Találkozik még (a mesebeli) öregemberrel is, de szavát nem érti, vagy nem akarja érteni. A dealer már eladta a lelkét az ördögnek. Az ördög pedig most benyújtja a számlát.

Vallásos áhítatban
A film elején az első páciens (ez találó szó!) egy vallási vezető, afféle modernkori főmufti, aki akkorára fúvódott föl, mint egy elefánt, mert nem kapta meg a megfelelő mennyiségű drogadagját. A környéken mindenhol hívők, vallásos áhítatban áhítoznak lelki békéjükért, miközben eszeveszett (a szó szoros értelemben) vezérüket hallgatják, ha az épp nincs elefánttá fölfúvódott állapotban. Erről az alaphangulatról indít a film (mondanom sem kell, hogy azért nem kevésbé nyomasztó), és ami döbbenetes, ez az alaphangulat meg is marad, bár vallásról, hitről szó többet közvetlenül nem esik. Mégis? A drog, mint megváltó jelenik meg a színen, a drogos, meg minden alkalommal keresztre feszítve szenved bűneink közt vergődve. És azért ez több mint elgondolkoztató!

A bűntudat kultúrkörének utolsó pillanatai
A zsidó-keresztény kultúrkör, a bűntudatra épülő kultúra utolsó fejezetéhez érkezett. Vagy meghalunk a bűntudattól kínok közt megalázottan, vagy végképp magunk mögött hagyjuk az eredendő bűn fogalmát, ám onnantól már nem élünk többé ebben az oly sok pusztulást, félelmet és fájdalmat okozó zsidó-keresztény kultúrkör nyomasztó világában. Megszabadulunk végre, nem lesz többet szükségünk semmilyen drogra, és akkor talán önmagunkkal harmóniába kerülve elkezdhetjük építeni, szépíteni az új, igazán szeretetre és szabadságra épülő kultúrkörünket. Akkor talán kikerülhetünk a gödörből, és felszabadultan nevethetünk egy nagyot.