A legjobb dolog, ami ezzel a filmmel történhetett, hogy idő előtt felkerült a netre, és ennek rendje és módja szerint hatalmasat hasalt is a mozikasszáknál, kizárva a további folytatások lehetőségét. Ennek így, ebben a formában ugyanis nincs már többé értelme, itt kell ezt abbahagyni.
Van az a jelenet Shane Black zseniális metafilmjében, a Kiss Kiss Bang Bangben, amikor a főszereplő a narráció közepén rádöbben, hogy kifelejtett valamit a sztoriból, és azt mondja: „Pont mint az apám, amikor viccet mesél: elfelejtettem mondani, hogy kék lova volt, b*sszameg!” Valami hasonló a helyzet a Feláldozhatók harmadik epizódjával is. Ha egy jó viccet harmadjára hallunk, messze nem olyan erővel hat, mint mikor először hallottuk, még ha amúgy nagyon jó is – viszont ha harmadik mesélésre a szájhagyomány áldásos tevékenysége következtében lemorzsolódtak fontos részek, hozzátoldódtak oda nem illő, felesleges részletek, és így már a poén sem jön ki, az kifejezetten ciki. Márpedig a Feláldozhatók egy nagyon jó, de egypoénos film volt, amit teljesen felesleges volt folytatni, pláne abban a formában, amiben tették, harmadjára meg már semmi nem maradt abból, amiért az elsőt igazán szeretni lehetett.
De először is vizsgáljuk meg, mitől is volt jó a legelső, és miért nem volt az a második. A lényeg az egész mögött nem csak abban rejlett, hogy láthattuk a VHS-korszak és a csak DVD-re forgó, mozivásznat ritkán látó baltaarcú akcióhősök egész garmadáját együttes erővel keménykedni, hanem fel tudott valamit idézni, ami mára kikopott a fősodorból. Mind ritmusában, eszköztárában, karaktereiben, stílusában tökéletesen idézte meg sztárjainak fénykorát, egy olyan film volt, ami simán készülhetett volna Reagan regnálása idején is (amikor hősei által Amerika éppen folyamatosan megmentette a világot), közben pedig vicces kikacsintásokkal és némi posztmodern gesztussal mosolyodhattunk el az összes olyan momentumon, amik már a nyolcvanas években is vicces túlzásoknak minősültek, mindez pedig szórakoztatóan és kellően okosan volt tálalva és felépítve. Az egész vállalkozásnak a lényege abban rejlett, hogy a mai akciófilmek trendjeivel szemben valami egészen mást nyújt ez a film, valami olyant, amit már régen láthattunk mozikban. Érthető, ha valakit ez nem csigáz fel, mert gagyinak találta már azokat a filmeket is, de én jóleső nosztalgiával néztem és örültem, hogy újra készül egy film, ami pont úgy balanszíroz a rohadtul cool és a viccesen gagyi között, ahogy a Stallone nevével fémjelzett, tesztoszteronnal túlpörgetett érában az akciómozik.
Ezzel szemben a második rész ezt az egészet sutba dobta, és sokkal inkább szólt az új generáció 9gagen szocializálódott netsuhancainak, mint azoknak, akik John Matrixot tartották a keménység mértékegységének. Egy adott ponton pedig már az internet legalantasabb bugyrából előtörő Chuck Norris-viccekkel tolta fullba a kretént, az egész nagyjából olyan volt, mint amit pont úgy csináltak meg, hogy aztán hetekig viszont lássák majd a Tumblren animált gifek formájában. Ezzel pedig elérkeztünk a harmadik rész egyik fő problémájához, a Feláldozhatók 3 ugyanis szereplőgárdáját leszámítva semmilyen kapcsolatot nem ápol a megidézni kívánt korszakkal. Ez a film ugyanis mind ritmusában, stílusában, karaktereiben – s főleg azok kidolgozatlanságában – pontosan olyan, mint bármelyik másik amerikai blockbuster, ennek a filmnek már nem ugyanaz a közönsége, mint az elsőnek. Ez persze nem lenne feltétlenül gond, ha a film amúgy jó lenne önmagában, de sajnos nem az. Nosztalgikus töltet és szellemiség nélkül csak teljesen béna és érdektelen akciófilmek ezek, már semmilyen pluszt nem adnak, csak kidolgozatlan figurák szaladgálnak fegyverrel a kezükben, történnek időnként dolgok, robbannak dolgok, aztán egyszer csak véget érnek, ikonikus és emlékezetes pillanatok nélkül.
Az pedig már egyáltalán nem érdekes, hogy mennyi elfeledett, vagy éppen kiégett sztárt vonultat fel a film, attól már valahogy nem dobban meg a szívem, hogy jé, ott van a Wesley Snipes! De akkor se lett volna jobb, ha Mark Dacascost, vagy Don „The Dragon” Wilsont nyerték volna meg valamelyik szerepre, mert pont annyira érdekes, mint a kérdéses figurák bármelyik aktuális, alsópolcos B-filmje, csak közben kevesebb bájjal. Hiába Mel Gibson még mindig működő kisugárzása, vagy Banderas vicces karaktere, ha ezek nem állnak össze egésszé, hanem csak egyszerű gimmickek. Hiába Snipes tök jól felépített karaktere, ha aztán a film egy órán keresztül teljesen mellőzi, a csapat többi tagjával együtt, hogy aztán totál érdektelen figurákat nézzünk, akikből Stallone új csapatot akar összeszedni. Fura, de a legjobb dolog, ami ezzel a filmmel történhetett, hogy idő előtt felkerült a netre, és ennek rendje és módja szerint hatalmasat hasalt is a mozikasszáknál, kizárva a további folytatások lehetőségét. Ennek így, ebben a formában ugyanis nincs már többé értelme, itt kell ezt abbahagyni.
