A mából nézve hihetetlennek tűnhet, hogy Hollywoodnak valaha volt egy sötét, pesszimista, cinikus oldala is, melyet a film-noir stílusa határozott meg a negyvenes évektől az ötvenes évek elejéig. A Coen fivérek e filmje olyan, mintha az amerikai film noir egy késői darabjának reprint kiadása lenne. Vonzerejét emellett a Billy Bob Thornton (Pengeélen, Banditák) által alakított főhős adja, akiről mindvégig eldönthetetlen marad, hogy őrült borbély, a bűn természetrajzát szemlélő filozófus vagy egyszerűen túl normális.
Coenék főhősei (gondolva például a "Nagy Lebowski"-ra) gyakran balfék kisemberek, akik látszólag előírás szerűen imitálják az amerikai életstílust, valójában azonban fogalmuk sincs mit kellene kezdeniük azzal a nagy semmivel, amit legbelül hordoznak. Ha mégis rászánják magukat valamilyen cselekvésre, az csak oda vezet, hogy félrecsúszott igyekezetükben folyton kipottyannak az Élet valamelyik lyukas zsebéből. Ez a mostani főhős, a borbély pedig már egyáltalán nem igyekezik. Így nem véletlen a kiváló cím: "Az ember, aki ott se volt". A történet egy negyvenes évek végi észak-kaliforniai város tökéletesre rendezett kertvárosában játszódik, s a fekete-fehér képeken időnként hatalmas, méltóságteljes Buickok és Chevrolettek úsznak át. Itt él Ed Crane, aki élete folyamán aligha szólal meg néhányszor. Csak hagyja, hogy történjenek körülötte a dolgok. Például ha a nő, akivel van úgy dönt, hogy hozzámegy feleségül, annak bátyja pedig hogy felveszi a fodrászüzletébe, akkor rezignáltan, szája szélén egy keserű cigarettával megy és teszi a dolgát. Azt, amit mások írtak elő neki. Aztán mikor a nő megcsalja, rászánja magát élete talán egyetlen cselekedetére, zsaroló levelet küld a szeretőnek. Mindezt azért, hogy egy kisstílű szélhámossal reményteli üzleti vállalkozásba lépjen az így szerzett pénz segítségével. Ám az eredmény csupa tragédia. Mindenki meghal, tönkremegy, de minimum lábát töri, aki vele kapcsolatban állt, míg ő tehetetlenül szemléli a történteket, mert újra és újra túléli az életveszélyes helyzeteket. Túlél egy gyilkosságot, és azt is, hogy azért helyette feleségét ítéli el a bíróság, s aztán egy morbid autóbalesetet stb. Ed önmaga árnyékaként éli életét, s tekintete higgadt és réveteg egyszerre, olyan, mintha már rég meghalt volna. A film végén megtudjuk, hogy egy halálraítélt visszaemlékezése elevenedett meg előttünk, s ez hitelesíti, de relativizálja is a főhős által elmondott történetet. A gyilkossági perben felbukkanó ördögi védőügyvéd szintén a bűn viszonylagosságát hangsúlyozza. Szerinte a kiismerhetetlen igazság a bíróságon csupán az általa keltett illúzióban testesül meg az esküdtek előtt. A remek karakter színészek közül érdemes megemlíteni a feleséget alakító Frances McDormandot, aki Joel Coen felesége, s a "Fargo" Oscar Díjas főszereplője.
E romantikától megfosztott történetet az teszi erősen hasonlatossá a késői, 1949 utáni film noir darabokhoz, hogy főhősét a társadalmi becsület, a hősiesség, a személyes integritás s a pszichikai stabilitás elvesztése jellemzi. S az, hogy e filmet, akár elődeit, elsősorban a stílus határozza meg, mely a konfliktusokat inkább a képek, mint a cselekmény segítségével érzékelteti. Itt is különös fény és árny viszonyokkal, végzetszerű, reménytelen hangulattal teli, lassú képek teremtik meg a feszültséget. Coenék anakronisztikus, kifinomult stílusgyakorlata élvezetes mozinak ígérkezik a régi krimik kedvelői számára. A film kicsit emlékeztet David Lynch "Lost Highway"-ára. Talán nem véletlen, hogy a 2001-es Cannes-i Filmfesztiválon Lynch Coenékkel megosztva kapta a rendezői díjat.
