Kevés kiaknázatlanabb téma van a filmtörténetben, mint a kibontakozó szerelem béklyóiba gabalyodott fiatalok édesbús története. Tulajdonképpen mindent elmondtak már több ezerszer erről a problémahalmazról, vica és verza is, sok újdonságot, a dolog természetéből fakadóan is, nemigen lehet hozzátenni. Viszont nagyot bukni sem lehet vele, hiszen, főleg manapság, a mozilátogatók túlnyomó része éppen az életkorilag érintett korosztályba tartozik, és hát ugye, egy újszülöttnek minden vicc új. Kezdeti csetléseit, botlásait, hatalmas csalódásainak miértjét, elsöprő boldogságainak hogyanját mindenki szereti újra és újra átélni, ezért nagy biztonsággal megjósolható a szerény, de tisztességes, de főleg biztos bevétel az ilyen filmre áldozó producerek bankszámláján.
A filmalkotók jelentős része maga is átesett-átesésben van eme dolgon, így alkattól és igényektől függően, viszonylag őszintén tud a témához nyúlni, mint a mi új, fiatal rendezőgenerációnknak is javallotta azt Simó Tanár Úr. Ha őszinte a mű, akkor lehetnek hibái, el fogják nézni azokat, mert az őszinteség lefegyverző. Nos, Matt Cooper bevágta a leckét, első filmjében tutira ment.
Az ellenkező nem... egy pár története, ezzel nem árulok el nagy titkot. Drew és Julia az egyetem elvégzése előtt nem sokkal találkoztak, kirobban a nagy szerelem, a mindent elsöprő típusú. Diploma megszerzése után Los Angelesbe költöznek, ahol kezdetben ramaty kégli, munkanélküliség stb., stb, várja őket, de lassan-lassan egyenesbe jönnek. Aztán szétmennek. Már ahogy ez lenni szokott. Karrier vagy gyerek. Fú, akkor nekem ezzel a nővel kell most már végig? - pasi-részről, Gyereket szeretnék, de ő nem akarja... - csaj-részről. Barátok segítenek, főnökök karriert akasztanak, oldalági pasasok bekavarnak. Aztán minden jó, ha jó a vége. Közben számtalan mulatságos, vagy csak annak szánt epizód, az ötletesen megírt mellékfigurák, mint a nyegle filmsztár, vagy a meleg, de rém rideg, csavaros észjárású nagymenő ügyvéd figurája színesítik a történetet. Martin Henderson Drew szerepében sármos és jóképű, Piper Perabo (Julia) pedig tagadhatatlanul a legerotikusabb ajkakkal rendelkezik ma a filmvásznon. Angelina Jolie veri csak e tekintetben talán, de ő más típus. Piper Perabo inkább Jennifer Lopez típusa, csak hamvasabba.
De míg Lopez nyilvánvalóan jobb énekesnő nála és Jolie is jobb színésznő, addig Perabo kisasszony jobbára csak a tévésorozatokból ismert "odanézek-szemöldököt felhúzok"-színjátszást műveli. Ez nem rossz, ebbe a filmbe éppen elég. Ha valamiféle Julia Roberts-szerű érzelmi vulkánt játszana, úgy lógna ki a filmből, mint az a bizonyos lóláb máshonnan. Visszafogott és természetes. Átlagos. Ezzel együtt, minden bája és szexis fenékrisszantása ellenére is, unalmasacska. De, hangsúlyozom, ennek kell lennie. Átlagos történet, átlagos emberekről, átlagos embereknek.
Nem is tudok hirtelenjében mozifilmes párhuzamot említeni, pedig, mint említettem, sok ilyen létezik, de valószínűleg azok hatásmechanizmusa is épp ilyen visszafogott. Párhuzamot a televízióban lelek inkább, mégpedig a tévésorozatokban. No, persze nem az agyonszapult latin tévéregényekre gondolok most, inkább a hatalmas sikert aratott Jó barátok című sorozatra, vagy a Melrose Place-re még inkább, esetleg a Szex és New Yorkra, bár ez utóbbi azért már egy fokkal a markánsabb vonulatba tartozik. Mind ritmusában, mind hangvételében, mind a felvetett problémák ábrázolásának mélységében e sorozatokra hajaz ez a film is, a benne felvázolt karakterek akár e sorozatokban is felbukkanhatnának, és ugyanígy viszont is. Tagadhatatlan, sokan nézték e sorozatokat a tévé előtt, ezen tömegek valószínűleg ott fognak sorakozni a mozipénztárak előtt is. De hogy aztán megöregedvén fognak-e emlékezni Drew és Julia szerelmére úgy, mint Rick Blaine és Ilsa Lund Laszlo kettősére emlékeznek generációk a Casablanca című régi-régi filmből, az már egy másik kérdés...
