Valamikor rég volt egy rajzfilm, még hozzánk, az átkosba is behozták a 101 kiskutyát (1961). Bájos volt - ahol kutya van, siker is van, mondják a showbizben. Most Stephen Herek rendező igazi mozit csinált belőle, nagynevű színészekkel (Szörnyella: Glenn Close), igazi kutyákkal, felturbózott dramaturgiával. Gondoltam, elviszem Nyulit, az unokámat. Sorban állás, a mozi egyharmada felnőtt, a többi ordítozó gyerek. Szuper, gondoltam, mint jó pedagóg. Minden jól ment: Jeff Daniels jópofa kétbalkezes játékkészítő, Joely Richardson mindjárt a felesége lesz - és a két bűbájos dalmata is összeházasodik. De aztán jön Szörnyella, aki ugyanis meg akarja szerezni a csodaszép pöttyös kutyák bundáját, hogy legyen neki divatos köpönyege. Hát mit mondjak, Drakula hozzá képest barokk angyalka.
Itt már Nyuli fészkelődött. Szörnyella ugyanis egyre szörnyűbb lett, a zene még inkább: jött a két rossz ember, akik összelopkodják a bundásokat, meg Nyúzó úr, aki meghámozza őket. Nyuli a nyakamba kapaszkodott. Hála istennek, a húzd meg, ereszd meg dramaturgia értelmében egy időre kellemesebb vizekre hajóztunk: sok-sok kiskutya születik, tündériek, ahogy alig bírnak menni, pofácskájukon meg külön is el lehetett révülni. De nem sokáig tartott a bűbáj, mert Glenn Close ezután még jobban tette magát, többek közt állandóan ordított, amit Nyuli már az oviban sem bír elviselni. És persze a lopók, nyúzók, meg az alvilág is rátettek egy lapáttal az akciófilmszerűségre. Szó, ami szó, mikor ellopják a tizenöt kiskutyust, Nyuli azt mondta, hogy elég volt. Mert Hollywood nem bírja ki az akciófilmek őrült túlzásai nélkül...
Pedig már csak pár percet kellett volna várni. Szörnyella ugyanis a szabásra ítélt kutyusokat elrejtette ugyan, csak azzal nem számolt, hogy az állatok segítenek egymáson. Itt bizony megindul a mentőakció. Ment a drót, hogy hol rejtik a foglyokat: a madár a tehénnek, a tehén a báránynak, a bégető egy szomszéd kutyusnak. Még a kis rágcsálók is kitettek magukért, kifúrták a rejtek ablakát, elrágták a rossz emberek teherautójának kábeleit - a lényeg az, hogy mire Glenn Close megérkezik a rejtekhelyre, a kutyusok elmenekültek.
Na de addig Nyulit a frász törte. A hepiendre ugyan visszajött, de az is csak tessék-lássék nyugtatta meg, még akkor is gyanakodott, mikor látta a derék rendőröket, mentőket, segítőkész állatokat, no meg az előkerült csöppségeket. A rémület maradványaival indultunk haza, igaz, lemosása csak egy fagyiba került.
Pedig a mozi a felnőtteknek is szolgált némi tanulsággal. Először is az derül ki belőle, hogy a mi kultúránk (vagy csak a hollywoodi? - már nem is tudom) milyen szadista: örömöt, megnyugvást csak akkor ad, ha előtte vérben-mocsokban tocsognak a szereplők. Kegyetlenkedés nélkül már mesefilm sem létezik. Másodszor nekem az jött le a vászonról, hogy az állatok körében még él a szolidaritás. Pontosabban: szolidaritás már csak az állatok körében dívik. Ők még segítenek egymáson - mert ebben a filmben az emberek egy gyufaszálat sem tesznek arrébb egymásért. (Na jó, a mentők igen, de azok hivatalból és elég balkezesen.) A két tanulságot persze nem a rendező csomagolta a filmbe: mindezt akaratlanul sugalmazza a történet. (Mert ha meggondolom, majd minden állatfilm erről szól. Jól nézünk ki mi, emberek.)
Most már bevallhatom, hogy a poén kedvéért én is túloztam egy kicsit: azért nem volt ennyire drámai a nézőtéri kaland. Nyuli az oviban napok óta meséli Szörnyellát - tőle félt a legjobban a sötétben -, az utcán pedig messziről kiabálja a pöttyös kutyáknak, hogy vigyázzanak, mert jönnek a rossz emberek. Szóval a műalkotás nem egyenlő a spontán hatással - meg is kell emészteni.
