Mintha ismét eljött volna a kosztümös filmek divatja. Az utóbbi hónapokban igen sok efféle film került bemutatásra a hazai mozikban. A Vatel, a Vágy forradalma, vagy a Pán Tadeusz különböző népek különböző történelmi korszakaiba kalauzolnak el bennünket, a legtöbb esetben irodalmi alapanyagok nyomán, illetve azok felhasználásával. Így tesz az 1999-ben készült angol Anyegin (angolul Onegin, nem összekeverendő a vad-kapitalista Onedinnel, ugye), amely természetesen Alekszandr Puskin klasszikus vers-regénye alapján készült.
Az egyetemes filmművészet korábbi kísérletei, amelyek a nagy orosz klasszikusok filmvászonra alkalmazásával próbálkoztak, eddig igazán nem jártak sikerrel. Azt a bizonyos nagy orosz mélabút, azt a vodka, tea és hó áztatta életérzést, amelyet Tolsztoj és a többi orosz klasszikus oly megejtően tudott ábrázolni remekműveikben, a nyugati producerek émelygősen szentimentális giccsekké változtatták, gondoljunk csak a Doktor Zsivágóra, vagy a Háború és békére. A nagyközönség persze imádta ezeket a filmeket, de hát valljuk be, csak kevéssé emelkedtek a mai dél-amerikai szappan-operák színvonala fölé.
A színészként már többször bizonyított Ralph Fiennes producerként és címszereplőként Puskin Anyeginjét vette elő, a filmtörténetben talán először megfilmesítve a Jevgenyij és Tatjana balsikerű szerelmét leíró romantikus vers-regényt. A történet felvázolásával nem terhelem az olvasót, lévén az alapmű kötelező középiskolai tananyag, és egyébként is: olvasni jó! Szóval Ralph megkereste eddig főleg reklámfilmek készítésével foglalatoskodó nővérkéjét, Martha-t, és felkérte, megrendezné-e őt Jevgenyij Anyeginként. Martha igent mondott, Ralph pedig pénzt szerzett, stábot szerveztek, és nekiálltak filmezni. Érezhetően kerülték azokat a csapdákat, amelyekbe a korábbi nyugaton készült orosz irodalmi adaptációk rendre beleestek: a lassan áradó, szelíd érzelmeket, a nagy elborulásokat, a minden pillanatban ott rejlő, és bármikor mindent elsöprően előtörő tragédiát minél szikárabban, realistábban akarták ábrázolni, kerülve az érzelgősség látszatát is. A film talán legnagyobb erénye ez, bár maradtak azért nagy borongós semmibe nézések is szép számmal, bizonyítva, hogy a mégoly tehetséges Ralph, vagy a Tatjanát alakító Liv Tyler sem érti igazán azt a valódi "orosz" mélabút, semmibe meredő vágyakozásuk sajnos üres bambulás csupán. De ez csak a közeliken érezhető zavaróan, amúgy a filmjükkel nincs igazából nagy baj.
Visszafogott, szimpatikus adaptációt alkotott a Fiennes-testvérpár, kiváló operatőrjük, Remi Adefarasin érzékeny, közhelyektől mentes, dekoratív fényképezése hitelesen festi meg a XIX. századi orosz vidéki hangulatot, a gyönyörű díszletek és ruhák az orosz dácsák málló vakolatának tündérien realista háttere előtt minden irodalom-kedvelő mozinézőt gyönyörködtetni fognak majd. Ki gondolná, a kellemes kísérőzenét is egy Fiennes, jelesül Magnus szerezte. Szóval, családi film, minden tekintetben. A lobogó hajú nagy orosz romantikus költő pedig békében nyugodhat az idők végeztéig, ettől a filmtől nem kell forognia a sírjában.
