Ez a Hippolyt nem az a Hyppolit. Nem csak azért, mert máshol van benne az i és az y, de nem is azért készült, hogy az legyen. És nem is lett az. Így az a néző jár jól, aki ebben a maiban nem a majd hetvenéves eredetit akarja viszontlátni, amely, valljuk be, Kabos Gyula zseniális szerepértelmezésének köszönhetően, azaz a szerzők tisztes mesteremberi szándékától mintegy függetlenül lett a magyar film klasszikusa. (Mondhatni, Kabos azzal, hogy az ostoba, feudális úri viselkedésnormák ellen fellázadó kisember figuráját halhatatlanná tette, tulajdonképpen a film eredeti "mondandója" ellen dolgozott.) A mai szerzők tisztes mesteremberi szándéka egy fogyasztható, kellemes, sztárparádés filmvígjáték. Ilyen ma nem íródik, vissza tehát a régi bulvárvígjátékhoz. Ha egyszer már bevált a vásznon, miért ne működne mai környezetbe átemelve is a jól kitalált alaphelyzet? Működik; többnyire. Feltéve, ha mai kedvenceiben a néző nem keresi a régi sztárokat, a mára kihegyezett csattanókban a régi poénokat és ha nem kérdezi, hogy mi a fenét keres akár a legpöfetegebb újgazdagék kacsalábonforgójában egy eleven múmia, úgy értem: lakáj. (Ó, mintha nem kapna lábra nálunk minden adandó alkalommal a gyógyíthatatlan nemesi rangkórság, egy úri Magyarországot visszaálmodó címeres nosztalgia! A lakájhoz eddig legfeljebb a képzelőerő hiányzott.)
Az új Hippolyt gárdája megteszi a tőle telhetőt, hogy miközben filmje vitorlájába befogja ama régi, nagy siker szelét, a nézőnek mégse maradjon ideje a mozi alatt összehasonlítgatásra. Pergő ritmus, mozgalmasan váltogatott jelenetek (rendező: Kabay Barna), egy-egy régi nagy poén mellé sorakoztatott sok kicsi új (forgatókönyv: Nógrádi Gábor, Koltai Róbert), a karikírozásig elvitt látvány (jelmezek, kellékek, a közönséges kivagyiság közmegegyezéses rekvizitumai), kulturáltan fényképezett harsogó színek (operatőr: Máthé Tibor), mutatós, fülbemászó dalok az igényesen felújított slágerek mellé (zene: Berkes Gábor), gyengéd múltba nézés (egykori szakik szippantós kórusa), egy kis szerelem (tényleg nem túl nagy), egy kis mondénség (öregurasan, hisz a valóságban ma nem egy kóbor kabarétáncosnő, hanem legalább két, külön, személyre rendelt sztriptízgörl dukál egy valamirevaló partira). És mindenekfelett a néző kegyeire bizton számító két nagy ütőkártya. Az egyik: itt újgazdagék bunkósága van megcsipkedve. Pénz van, de nincs hozzá stílus, kultúra, ízlés. Az erről rajzolt karikatúra szurkapiszkáján (a Hippolyt nem több) igen jólesik legalább mulatnia annak, akinél pénz nincs. A másik: a színészek, akik közül hál' istennek senki sem akart hasonlítani az elődjére. Itt Pogány Judit Schneidernéje vette át a központi helyet, ő a legerőteljesebben megrajzolt figura. A nem elég jól kitalált lakájszerepbe Eperjes Károly vitt életet és (a kor szava?) némi kétszínű sunyiságot. Koltai Róbert nem tagadta meg önmagát: Schneider ura nem annyira tipikus újgazdag, mint egy, a helyzetekre folytonosan rácsodálkozó gyermeki lélek, kis csapdák nagy túlélője. Gáspár Sándor, Szirtes Ági, Ullmann Mónika, Balázs Péter, Haumann Péter és a többiek saját egyéni színeiket teszik hozzá a régi történet maivá átfestett képéhez.
