Olykor még a legszigorúbb filmrajongókat is eléri az a úgynevezett gyenge pillanat, amikor valamilyen megmagyarázhatatlan okból bedőlnek egy-egy gyengébb lábakon álló produkciónak.
Sőt, nem egy olyan mozit is szoktunk szeretni, melyről egy intellektuális diskurzus során legszívesebben mélyen elhallgatnánk a rajongásunkat. Azokról a kvázi remekművekről nem is beszélve, melyek már annyira rosszak, hogy jók és csak a hatodik korsó sör után kerülnek szóba. Nos, úgy érzem, minden jóindulatom megvolt ahhoz, hogy szeressem a nagy nemzetközi bukdácsolások után most a tévéképernyőinken debütáló A legsötétebb óra című sci-fi-akció darabot, de semmi olyan fogást nem találtam rajta, amiért rajonghattam volna: szimplán rossz filmről van szó.
A legsötétebb óra nagyszabású orosz-amerikai koprodukció. A főszereplők amerikaiak, a cselekmény Moszkvában játszódik. A helyzet persze a világvége-jellegű: mire a főszereplőinkről kiderült, hogy totálisan érdektelen karakterek, jönnek a láthatatlan földönkívüliek, akik egyfajta mikrosugárral el akarják égetni a Földön elő összes embert, hogy aztán kiaknázhassák a bolygó ásványi kincseit. Süti. Pláne, hogy ennél globálisabb képet nem ad a film a támadás okairól és hátteréről, a lényeg az, hogy két fiú és két lány menekül a kies moszkvai utcákon és plázákban, abban reménykedve, hogy egyszer csak jól megmenekülnek. Ez a rezümé kísértetiesen hasonlít a Skyline című sci-fiéhez, ami viszont kifejezetten rossz ómen, lévén, hogy egy szinte nézhetetlen műről van szó - az sem rendelkezett egy túlságosan megalapozott forgatókönyvvel, de legalább ilyen fapados A legsötétebb óráéval sem.
Egyébként nem is lenne ezzel semmi baj, mint már korábban jeleztem, az egyszerű is lehet nagyszerű, de valahogy ebben az esetben a kötelező elemeket mintha mindenféle logika vagy tehetség nélkül, jobb híján vödörrel hordták volna össze. Van abban nem kevés banalitás például, hogy hőseink egy villanykörtével a nyakukban szaladgálnak az életükért, mert, hát, ezek az idegenek áramot generálnak - elvégre, sokkal olcsóbb néhány lámpát felgyújtani, mint csúnya alieneket "megrajzolni".
Ehhez jönnek még a didaktikus és mesterkélt, sekélyes szónoklatokkal telepakolt jelenetek az összetartásról és a mindenkori harcról az életért. A jéghegy csúcsa pedig az orosz szívet szimbolizáló szegmensek, melyekről tényleg azt lehet csak gondolni, hogy egyfajta önironikus humornak szánták az alkotók. Kellőképpen is zavarba lehet jönni ettől az elegytől. Az abszolút központi karaktert alakító Emile Hirsch ráadásul játékával totálisan ellenszenvessé varázsolja azt az arcot, akiért izgulni kéne a nézőnek. Ez pedig órási rendezői hiba, hiszen a középgagyi CGI szekvenciák összetákolása mellett tálán a színészvezetéssel sem ártott volna foglalkozni.
Elképesztő fércmű A legsötétebb óra, igazi pénzkidobás. Ez pedig igencsak szomorú tény, mivel Chris Gorak rendező Otthon, biztonságban című, 2006-ban forgatott mozijával a fiatal tehetségek közé számított, akinek mindenképpen kíváncsiak voltunk a következő egészestés próbálkozására. Nos, ezt a bizalmat, most sikerült teljesen eljátszania.
