Újra vásznon a dadogós király, bár nem ő, hanem pályatársa, Roosevelt a főhős. A film után nehéz elhinni, hogy ők ketten fontos történelmi alakok.
Az elnök szeretője
VI. György, angol király, igen, a dadogós, baráti látogatásra érkezik az USA-ba, méghozzá Roosevelt elnök vidéki rezidenciájára. Túl nagy ramazurit nem terveznek, Erzsébet királynő amúgy sem egy nagy partiarc, a haddelhadd pedig inkább Európában készülődik a németek ellen, épp ezért is próbálja Bertie megnyerni az amerikai elnök barátságát. A presidente valóban mosolygós fickó, dacára rokkantságának, szereti az életet, a hotdogot, a csajokat. Köztük a feleségét. Is.
Történetünk mesélője Margaret Suckley, azaz Daisy, Roosevelt távoli rokona, elég távoli ahhoz, hogy a hölgy egy békés kocsikázás során a susnyásban megrázza az elnöknek azon részét, amely a legkedvesebb számára. A kibontakozó affér persze aligha fér bele az egyébként láthatóan egész boldog házasságban élő elnök imidzsébe, Daisy ezzel együtt még sokáig az USA első embere titkos szeretőjének mondja magát.
[img id=447139 instance=1 align=left img]Bertie-ék egymás között
Azon filózom, mi lehetett volna még jó magyar címe ennek a filmnek; Az elnök jobb keze, Az elnök bal lába, A király virslije stb. Volt időm ilyen szófacsaráson agyalni, mert a film maga csak nagyon ritkán kötötte le a figyelmem. Már az Oscar-díjas "sokadik unokatestvér" címére történő hajazás is sejteti, saját lábán nem állna meg ez a történet; a királlyal dobálózni ráadásul azért is necces, hiszen itt az amerikai elnök a főszereplő, a szóban forgó VI. György csak vendégségbe érkezik hozzá, személye marginális, noha megkerülhetetlen. Ha már egyszer a Daisy visszaemlékezéseiből készült alig-alig romantikus film épp ezt a néhány napot választotta ki magának az adaptációra. Hiszen erről szól itt minden, hogy Roosevelt milyen ember volt, módszeresen csalta-e a feleségét vagy csak alkalomadtán, gyakorta élt-e a tolószékből Lázár módjára való talpra állás hatásvadász eszközével egy-egy meggyőző beszéd közben, vagy csak a filmírók sújtják emlékét ezzel a teátrális tettel (vö.: Jon Voight a Pearl Harborban bemutatott vonatkozó jelenetével, annál mondjuk Murray performansza százszor fogyaszthatóbb). Franklin és Daisy – ez lett volna egy egyszerű, de pontos cím. És ha már párhuzamok, nyilván a VI. Györgyöt itt alakító Samuel Westet sem érdemes összehasonlítani Colin Firth-szel, annak és nem a királynak epigonja ő, egy Kabos-remake-be zárt Bajor Imre. Érdemes kikeresni a YouTube-on azt a kevés VI. Györgyről készült archív felvételt, amelyek fennmaradtak, látszani fog, hogy nem a karaktert, hanem kollégáját tartotta West szem előtt.
Sok hűhó semmiért
És még csak azt sem mondhatom, hogy a mindezért Golden Globe-ra jelölt Bill Murray ezúttal egy közepes filmben nyújtott kiemelkedőt, mert ő sem lóg ki istenigazából a szürke egyszerűségből. Pedig fizimiskája, mint annyiszor, most is kirángathatta volna a tévéfilmek unalmából A király látogatását, ha egy kicsit is fontosnak érzi ezt a történetet, de az vesse rá az első követ, akiben az itt elmeséltek megmozdítanak valamit. Hozzá hasonlóan Laura Linney is imádnivaló, könnyű érte rajongani, és a színészek becsülettel meg is teszik, amire szerződtették őket. Azonban hűhó ez a semmiért, ha az egész súlytalan. Roger Michell így bármilyen alaptételt is rakott le az asztalra anno a Sztárom a párommal, egyszersmind saját maga legitimálva újra a zsánert, amelyet időről időre a komolyan vehetetlenség vádja leng be, mostanára pont ahhoz tért meg, ami ezen nézőpontok táptalaját adja. A limonádénál hígabb cukrosvízhez.
Kinek ajánljuk?
- Akit érdekel történelmi alakok magánélete.
- Akinek nincsenek nagy elvárásai.
- Aki menthetetlen Bill Murray-rajongó.
Kinek nem?
- Akik heves érzelmekre számítanak.
- Akik a nevek miatt folyamatos röhögést remélnek.
- Akik szem előtt tartják a történelmi hitelességet.
5/10
