"Ha nem lehet egy kicsit Amerika, legyen hát teljesen Ázsia" - fakadt ki a jó nevű dalköltő, nem is oly régen, kábé tíz esztendeje egy fiatalokról szóló film betétszámában. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, s a magyar filmet sem hagyták érintetlenül a változások. Arról ugyan vitatkozhatunk éppenséggel, hogy Szabó István Szembesítés című munkája most mennyire magyar film, de nem érdemes, hiszen a gyártás kétségtelenül az utolsó szögig külföldi, ám az egy percig se kérdés, hogy a rendező magyar, és nem akárki. Valaki, a legjobbjaink közül. A Szembesítés ellenben vegytiszta hollywoodi dramaturgiát követ, mit követ, alkalmaz professzionálisan. Mindezt csupán azért említem, hogy ne feltétlenül tűnjön az efféle hozzáállás a legújabb generáció kézlegyintéssel (fiatalság, bolondság) elintézhető sajátjának. Ezzel együtt tény, Miklauzic Bence roppant figyelemre méltó első nagyjátékfilmjében egy tipikusan hollywoodi forma telik majd´ színültig erős hazai tartalommal. Hogy a legkézenfekvőbb példát hozzuk, ami ezen a vásznon látszik, annak a címe minden további nélkül lehetne az is, hogy: Lidérces órák - Budapesten.
Emlékeznek még a citált mozira? Szo-szo. Nem mondhatjuk, hogy hihetetlenül magas léc, de szomorú tapasztalataink szerint mifelénk még világmegváltó szándékkal nekirugaszkodó elsőfilmesek is alacsonyabbra szokták rakni a magukét. Na jó, nem alacsonyabbra, inkább máshova. Ezért le is kell szögezni sietve, az Ébrenjárók érintés nélkül viszi a magasságot, nincs miért pirulni, sőt.
Arról van szó, hogy van egy budapesti éjszaka: kékesszürke neonfényben tartva precízen és szépen, s benne három, külön szálon futó történet, amelyek a végére... hisz ismerik. Mármost eddig a formára mondtuk, hogy amerikai, de szóba hoztuk a történetet, nincs kitérés, az erős hazai is tiszta Amerika. Budapesten budapesti jelenetek, de olyanok, amik csak itt, csak most, csak velünk eshetnek meg, ám az egész, hogy úgy mondjam, gondolatisága, az Hollywood, csont nélkül.
Nincs ugyanis a világon még egy gondolkodási mód, melynek olyan fene egyszerű lenne a világképe, mint amelyikről beszélünk. Mint amelyik csupán két nagy csoportnak látja a Földet benépesítő élővilágot, úgymint: győztesek és vesztesek. Ez sajnos hülyeség. Nem: ez szerencsére hülyeség.
Ám az kétségtelen, hogy a mozi még nem a világ. A moziban különösebb nehézség nélkül képzelhető el egy olyan bolygó, ahol a két nevezett populáció kavar. Heti praxisunk nekünk a látásuk, úgyhogy aligha lehet ellenünkre, ha valaki valami érdekeset akar mondani róluk. Miklauzic Bence viszont nem akar: mert az, hogy a gazdasági vesztesekből lesznek a legjobb erkölcsi győztesek, az nem közlés. És így is kell - befogadóként - kezelni, nemközlésként. A rendező máshol keresi kedvünket, máshol okoz örömöt: jeleneteiben, jelenetei többsé-gében.
Az a markáns jelenetformáló erő, ami az övé, az pontosan egy ilyen formát kíván meg. Egy olyat, amin nem kell számon kérni a történetet, de nem is célja a történettelenség.
Nincs min gondolkodni, az éjszaka lidérces óráinak soha sem a megoldás vet véget, hanem a kakasszó, bár mondhatnánk ezt úgy is, hogy az efféle öngerjesztő meséből halál biztosan nem lehet kijönni. Csak abba lehet hagyni az egészet. Egy jó kis csodával például, vagy a végefőcímmel. Így is lesz, ha ennyit elárulok, nem lövöm le a poént.
A poén a mondott jelenetezés: az Ébrenjárók átlagosnál jóval több drámája, festménye, novellája, s mindezeken belül a mikrodramaturgia, a hangulatfestés, a színészvezetés igen karakteres, határozott rendezőt jelez. Olyat, aki majd megmutatja. Hamarabb, mint gondolnánk.
Egy-egy alkotónál általában csak a jövő, csak a megtett út világítja meg, melyik, hanyadik dolgozata a 0 kilométerkő. Most mintha világosnak tűnne: ha egyszer Miklauzic pályáját vizsgáljuk, az Ébrenjárók kikerülhetetlen lesz.
