Négy évvel korábbi sportmozija, a Pénzcsináló után Bennett Miller újfent a régi zsánert porolja le. Baseball helyett birkózás a téma – ezúttal a birokra kelés, a fizikum az egymással való összeláncoltság gyilkosságba futó metaforája. Noha a The Cruise című New York-járó dokumentumdarab, illetve a 2005-ös Capote direktora tavaly Cannes-ban filmjével a legjobb rendezőnek járó Arany Pálmát zsebelte be, ráadásul számos amerikai recenzió az Aranypolgárhoz vagy a Vérző olajhoz mérte, a Foxcatcher vádiratként egyik remekmű magaslatáig sem ér fel.
Megtörtént események nyomán, olvashatjuk a vásznon, és a birkózó testvérpár, Mark és Dave Schultz, valamint az őket patronáló filantróp, John du Pont története kezdetben tökéletesen meg is ágyaz egy rendhagyó férfimelodrámának. Miller azonban túlzott távolságtartással, lélektelenül rendez: test-lélek metaforái − melyekben a sport ezúttal nem a kitörés, hanem radikálisan ellenkezőleg, az önállótlanság indexe − rideg, átélést alig engedő képeken, csaknem mechanikusan rögzített felvételeken tárulnak fel. Unalom köszönt be izgalmas karakterdráma helyett – a Foxcatcher legnagyobb érdeme alighanem az, hogy színészei (Channing Tatum, Mark Ruffalo, Steve Carell, Vanessa Redgrave) kivétel nélkül remekelő, szinte a method acting legszebb hagyományait örökítő jellemformálók. Helyesebben: a Foxcatcher tézise, mely szerint csak belül rút, lelkileg zavart figurák próbálják saját deficitjüket javítani mások birtoklásával, gyakran a színészi alakítások révén nyer megerősítést. Kívülről is rút szereplők cammognak előttünk: Tatum duzzadt pofájától Carell beesett, hullaszerű tekintetén át Ruffalo köpcös báty alakjáig valamennyi játékos bőven kitesz magáért. A probléma ott ütközik ki, hogy hiába adnak színésziskolát, teljesítményük nem simul bele a film nagy egészébe.
Holott a sztori premisszája rengeteg zseniális ellentétpárt kínálna. A sport az amerikai mítosz szerint önmagunk tökéletesre csiszolása, és a Foxcatcher gyönyörűen visszájára fordíthatná ezt az ideológiai alapot. A szőnyeges nekigyürkőzés egyfajta Rocky-sablon ellenében működhetne: mind az edző, mind a sportoló testvérpár egymáson csüngő, önértékelési problémáktól sújtott nyomorultak, akik a másik rabláncra verésével nevezhetik protezsáltjukat Apának, Testvérnek, Barátnak, Mentornak. Az összekötöttség szimbólumaként is értelmezhető kötött fogású birkózás maga is a figurák ragaszkodási vágyát dúcolja alá. Az önmaguk gúzsába kötött csontok-húsok egymás alárendeltjei, nem pedig önálló entitásokként törnek ki. Az amerikai álom − individualizmus, függetlenség, szabadság − megszállottságként, foglyul ejtésként íródhatnának át, hiszen Miller mozija a nagy jelszavak sutba vágásával lemond az országimázs-építésről, szüzséjét sűrű elfojtás-láncolatok, nárcisztikus neurózisok, erőltetett kapcsolatrendszerek népesítik be (Du Pont-t, a gazdag mentort saját anyja köti röghöz, aki válaszul egy fivérpárt láncol magához, Mark és Dave a bennük támadt űrt épp felfedezőjük machinációi révén töltenék be, kevés sikerrel).
Csakhogy a direktor gyakran didaktikusan, túl nyilvánvalóan hangoztatja tételmondatait, figurái nemegyszer szájba rágják passiójukat (ahelyett, hogy a készítőgárda ábrázolná, inkább szavakba önti azt). A Foxcatcher emberkatasztrófája így nem jut közel a publikumhoz, statikus, mérnöki pontossággal komponált, ámde üres képein pusztán jelzésértékűen köszön vissza az a gondolatkör, amit a történet kommunikálna. A rendező hiába tapint rá lélektani problémagócokra, az olimpikon-sztárstátusz visszásságaira, sportfilm-antitézisként sablonos marad, ismerős, kiszámítható problémákat harsog.
nt: 6/10
