Aki gyerekkorában nagy dózisokban kapta a második világháborús szovjet kém- és partizánfilmeket, annak álmaiban időnként talán még mindig előbukkan egy-egy gestapos üldözési jelenet. Nem csak őrültekkel teli amerikai thrillerekből ismerheti azt a paranoid érzést, hogy örökösen követik az utcán, lehallgatják a beszélgetéseit, s besúgókkal van körülvéve. Aki azonban negyven évvel ezelőtt Kelet-Berlinben, a hideg háború hétköznapjait élte s egyik napról a másikra befalazták, elfalazták nyugattól s hozzátartozóitól, annak ezt meg is kellett tapasztalnia. A Stázi bebörtönözte, megzsarolta, árulásra kényszerítette azokat, akik szökni próbáltak. "Az alagút" ezt a korszakot idézi fel.
Harry, az egykori kelet-német élsportoló, miután sikeresen átszökött Nyugat-Berlinbe, úgy dönt, hogyha nem hozhatja át nővérét a határon, akkor majd áthozza a határ alatt. Összeismerkedik néhány hozzá hasonló gondolkodású emberrel, akik szintén szeretnének valakit maguk mellett tudni a falon túlról. Ezért aztán ásnak egy alagutat, melynek bejárata egy régi gyárépület pincéjében, vége pedig pár háztömbbel arrébb, a határ másik oldalán. Meredek és zseniális ötlet - s jobb is mint maga a film -, ráadásul valóban megesett. A történet végi feliratból megtudjuk, hogy annak idején tucatnyi ehhez hasonló alagút készült.
Roland Suso Richter filmje nem művészkedő, nem hatásvadász, csupán egy izgalmas, európai szemmel jól átélhető történetet mond el. Egy percig sem gondolkodik a jó vagy rossz oldal hollétén: nyugatot, mint a szabadság paradicsomát, keletet, mint embertelen börtönt mutatja meg. De érdeme nem is e két világ színről színre való ábrázolása, hanem egy olyan emberi akarat mesébe illő diadalának felmutatása, mely minden rabságból képes kiszabadulni, mely nem hagyja magát elaltatni a mindennapok zsarnoksága által. Szerencsére hősei valamivel árnyaltabbak, mint a film kelet-nyugat képe.
Lehet, hogy nem jó ötlet a robosztus főszereplőt, Heino Ferch-et német Bruce Willis-ként emlegetni, hiszen Bruce biztos nem lapátolna ennyit, hanem inkább robbantana, lerohanná a félvilágot, s dollár hegyek potyognának az ölébe, miközben szemtelenül félmosolyogna. A mi európai hősünket azonban keményebb fából faragták. Az egész történet során jóformán ki sem mozdul egy elhagyott gyárépület és egy lepattant garzon környékéről. A világot megmenteni pedig nem kívülről, hanem belülről akarja. Szóval van benne valami keleti. Nemrég mutattak be nálunk egy másik német filmet, egy könnyed kis kamaszmusicalt a fal lebontásának idejéről "Napfény sugárút" címmel. Innen úgy tűnik, a német filmek úgy bolyonganak a fal körül, mint ahogy a magyarok 56 körül.
S az is lehet, hogy nem jó ötlet történelmi akciófilmet emlegetni e mozi kapcsán, hiszen már annak is örülnünk kellene, hogy az akciófilmektől harsogó képpiacon ezúttal egy kicsit eltérőt is látunk. "Az alagút" közönségfilm révén ugyan nem mond le a szokásos hatáskeltő eszközökről, mert végül is előkerülnek a puskák és a kamerák, lesz pénz meg happy end, de mégis kevesebből képes felülmúlni a nagy, nagyobb, még nagyobb elvén működő amerikai kommerszeket.