Furcsa módon előbb ért ide a madridi születésű, ergo perfekt spanyol holland rendezőnő filmje, mint amit Wim Wenders forgatott a Buena Vista Social Club öregek otthonából Ry Cooder jóvoltából világhírbe csöppent muzsikusairól, és ez tulajdonképp rendben is van, végre egyszer a sztárt fogjuk majd (ha egyszer) hasonlítgatni az ismeretlenhez, nem fordítva. És a Fekete könnyek nem jöhet ki rosszul ebből, két gyenge pontja van csupán (az egyik egy elhagyható, mert megrendezettnek ható szállodai ébredési jelenet, a másikról meg, az erőltetetten színészkedő, akusztikailag viszont túl steril szinkronról nem tehet, az ilyen filmeket amúgy is tönkreteszi a szinkron, csak feliratozni volna szabad). Minden más szívmelengetően szép. Öt öreg santiagói trubadúr - a legfiatalabb is 60 fölött van, a többi 70-80 körüli - turnézni indul a nagyvilágba. Persze imádni való, ahogy zenélnek és mesélnek; ahogy csokornyakkendőikkel szerencsétlenkednek; ahogy a csípőjüket rázzák; ahogy a nőkről beszélnek, a nőknek énekelnek, a nőkkel táncolnak; ahogy levett sityakkal állnak Carlos Marx - így emlegetik - londoni sírja előtt; ahogy Fidelt emlegetik meg a forradalmat, ami - akárha téeszekbe - együttesekbe taszajtotta, majd kategóriákba sorolta, viszont fix fizetéshez juttatta a zenészeket. És persze el-elhúz lassan egy-egy 50-es évekből ott ragadt, gyönyörű, gömbölyded amerikai batár meg egy-egy hozzájuk képest siheder, csupa derékszög Zsiguli: obligát, de attól még igaz kubai képek. És alatta, megtanultuk a műfaji megjelölést, a son. Ellenállhatatlan.
